Harmadik fejezet - A szükség nagy úr

A kisnőstény magára maradt a beteggel. Nem kívánta, de elfogadta ezt a feladatot, melyet a Nagyasszony bízott rá. Nem ellenkezett. Egyelőre még abban a fásult-fáradt állapotban leledzett, melynek legfőbb jellemzője, hogy figyelmen kívül hagyja a problémát, hátha hamarosan kiderül, hogy tévedés volt az egész. Mindazonáltal nem kívánt nyílt háborúba kezdeni a ház úrnőjével, így engedelmeskedett, amikor kellett.

Miután eltávolította a fegyverként használható eszközöket a teremből, leült az ablakpárkányra, és szomorúan bámult ki az ablakon.  Hiányzott neki az, akit maga mögött hagyott, de nem volt sok ideje a múltján rágódni, mert Yzarr mocorogni kezdett, majd hangot is adott jelenlétének. Mikor megpróbált felülni, Shyara leugrott az ablakpárkányról, és határozottan megfogta a hím vállát, pont, mielőtt az másodszorra is a felüléssel próbálkozhatott volna. Halk, mégis semleges hangon szólalt meg, és úgy állt, hogy Yzarr könnyedén ráláthasson. – Feküdjön vissza. Innen egyhamar nem fog felkelni, erről gondoskodtak páran. Szomjas? – mivel látta, hogy a másik a kancsó felé indult el az imént, hát töltött belőle egy pohár vizet.

– Sejtettem. Kapott kiképzést? – kérdezte összeszorított fogakkal a hím, s mogorván elbámult a nőstény arca mellett, miközben tűrte, hogy visszatolják az ágyba. – Hányan őrzik a házat? Mikor van őrségváltás, hányan vannak az ajtómban?  – beszéd közben alig észrevehetően a pohár felé pillantott. A vízcsorgás hangjától összeugrott a torka és nagyot nyelt. Rühellte az egész helyzetet, tudta, hogy direkt rendezte így az anyja. Utálta, ha ki van szolgáltatva másoknak. Ezerszer lett volna egy városi ispotályban és nem itt!

A kisnőstény értetlenül pillantott Yzarra az első kérdése után.
– Kiképzést? Ha arra gondol, hogy vázolták-e, mire számíthatok magától, akkor igen. Említették a lenyűgöző meggyőzőkészségét és udvariasságát, mellyel csupán kedvessége vetekedhet – mosolygott gúnyosan a hímre, miközben gyakorlatilag kitért a kérdése elől. Senki nem kötelezte kedvességre a másikkal kapcsolatban, senki nem mondhatta meg neki, hogyan bánjon vele, míg fel nem gyógyul. Pusztán az egészségéért kellett felelősséget vállalnia, abba pedig Yzarr nem fog belehalni, ha nem kap minden kérdésére azonnal választ. Így aztán Shyara a második kérdésre sem felelt megfelelően, még mindig magánál tartva a poharat. – Miből gondolja, hogy elmondom? Vagy egyáltalán, hogy van róla fogalmam? – kérdezett vissza, jelezve Yzarrnak, hogy nem valószínű, hogy ápolójától túl sok segítséget kaphat majd a szökéshez.  Látta a hím szomjas nyelését, ám a poharat még nem adta oda. A Nagyasszony figyelmeztette, hogy nehéz természet az ifjú, s nem árt, ha emlékezteti kiszolgáltatott helyzetére Yzarrt, mielőtt túl gőgösen kezdene viselkedni vele szemben. Így aztán várt.

Jól van, tehát kiselőadást kaphatott rólam. Úgy tűnik, hű szolga a kicsike –állapította meg magában Yzarr. A fogát szívva cöccentett egyet. Az elhangzott kérdéssorozat feldühítette, hiszen nem volt hozzászokva, hogy a kérdésre kérdéssel válaszoljanak neki.

– Itt van, nem?! A házban. Itt lakhat egy ideje, hogy észrevegye! – morogta összeszűkült ezüstszürke szemekkel, melyekkel a nőstényre meredt.  Egyvalamit még megtudott a kitérő válaszokból: valószínűleg nem sok fogalma lehet a nősténynek a közelharcról, ha ennyire titkolózik. Belül örömtelien dobbant meg a szíve. Remény a menekülésre. Aprócska, de talán esélye még lehet rá. - Holnapig kell várnom arra, hogy megkapjam azt a poharat?! – csattant fel türelmetlenül. – Anyám! Romlik a kiszolgálás! – vakkantott jó hangosan az ajtón túlra. – Ha nem a sérüléseimbe, de szomjúságba minden bizonnyal bele fogok halni! – morogta, azzal magára rántotta a takarót.

Shyara megdöbbenve meredt Yzarra a hím nem túl visszafogott dühöngése után. Bosszantotta a másik viselkedése, de igyekezett nem kimutatni. Elvégre nem is Yzarral volt baja, hanem egyszerűen csak nem volt képes felfogni azt a szenvtelenséget, amelyet a hím meg mert engedni magának a családjával szemben. Shyara számára ez a hangnem megengedhetetlen volt, így kissé letaglózta Yzarr pofátlansága.
Első dühében majdnem a hím képébe locsolta a vizet, ám elszámolt háromig, s máshogy döntött. Szinte lesajnáló hangnemben felelt a lábadozó örökös kifakadására, mintegy tisztázva a helyzetet:
– Ellentétben magával, én nem menekülök a kötelességeim elől, így bocsássa meg nekem, hogy nem mértem fel az őrség képességeit. – A kis nőstény arca szinte kifejezéstelen, pusztán hangjából következtethetett Yzarr arra, miként vélekedik róla Shyara. Lassú mozdulattal emelte a szájához a poharat, s kiürítette. Azután határozottan a hím kezébe nyomta. – Tessék, uram, a pohara. Ha vizet is kíván, előbb kérnie kell. – Hangja monotonon, abszolút semlegesen szólt, hiszen tisztában volt vele, hogy egyetlen szolgáló sem engedhetne meg magának ennél többet. Így is a hierarchia határait feszegette volna, ha nem használhatta volna mentségének azt, hogy a Nagyasszony nevezte ki őt Yzarr mellé, s hatalmazta fel rá, hogy sajátos módon kezelje az ifjút. Ám arra már nem vetemedett, hogy kioktassa a család iránti tiszteletről és kötelességekről, hiszen azzal már túlságosan is kilépett volna a szerepéből. Azt pedig nem akarta egyelőre, hogy Yzarr rájöjjön, ki is ő valójában.

Ha nem, hát nem… Nem fogok könyörögni – gondolta Yzarr. Mindig is ezt utálta ebben az egész kócerájban: formalitások és ranglétra és az a sok álarc. Hát már baj volna az is, hogy kifejti a véleményét erről az egészről? Egy lesajnáló pillantást vetett a nőstényre, látva a feléje nyújtott üres poharat. Ülőhelyzetbe tornázta magát, magasról tett arra, hogy neki most feküdnie kellene. Kifordult az ágyból és így már a nősténnyel ült szemben, lábai lelógtak az ágyról. Hatalmasakat szuszogott az erőfeszítéstől, amibe került neki az iménti kis akciója, de elvette a poharat, majd a kancsóért nyúlt. Remegő kezekkel töltött magának.

Shyarát egy pillanat alatt kiverte a víz, látva, mennyire megerőltette magát a hím. Nem erre számított. Mondták neki, hogy makacs az örökös, de eddig nem hitte, vagy csak nem érdekelte a dolog.  Egy pillanat alatt mart belé a bűntudat, amiért provokálta a másikat. Nem tudta, mit tehetne. Nem merte visszanyomni Yzarrt az ágyra, félt, hogy esetleg fizikai fájdalmat okoz az amúgy is épp eleget szenvedett hímnek. Ugyanakkor a lelki támadást sem merte megkockáztatni, amit tette jelenthetett volna a büszke ifjúnak. Dermedten állt, és nézte, amint a másik kiszolgálja magát, s valószínűleg csak azzal sikerült volna mozgásra bírni a kis nőstényt, ha Yzarr elveszíti irányítását a kancsó fölött.

– Úgy, szóval Maga szerint, kötelességem, hogy belemenjek egy házasságba? Legyek szolgalelkű és vessem alá magam a társadalmi elvárásoknak?! Így gondolja?!  – Yzarr nagy erőfeszítések árán talpra állt, és onnét pillantott a nőstényre. Sértette, hogy egy senki kioktatja arról, hogy mi a kötelessége. Talán csak az új szolgálónak nem meséltek az előző feleségéről, aki meg akarta ölni őt, csak éppen belepusztult a próbálkozásba. Yzarr akkor megfogadta, hogy soha többet nem nyitja meg a szívét és lelkét senkinek sem. Persze erről a szolgáló ezek szerint mit sem tudott. – Maga is csak a parancs miatt szolgál, nem? Azért van itt, mert Ő azt mondta?! Akkor parancsolom, hogy hagyjon magamra! – Egyedül talán az csorbított a tekintélyén, hogy alig állt a lábán és szédült. Talán túl hirtelen állt fel. Csak akkor fog lefeküdni ismét, ha magára maradt.

A hím heves kérdéseivel szemben Shyara védtelennek érezte magát, s egy aprót talán még hátrébb is lépett, ugyanis Yzarr afféle kérdéseket tett fel, amelyek benne is motoszkáltak. Csakhogy a lányban erősebb volt a neveltetés diktálta engedelmesség. Mielőtt kiesett volna a szerepéből, még meg tudott kapaszkodni családja szabályaiban, s rendezte kissé arcvonásait is. Ám szeme szomorúbb volt, mint korábban, s kissé távolabbra is tekintett, akárha nem csak Yzarrt látná; mintha részben magába is tekintene, nem csak a hímre.
Távolságtartóan fonta össze karjait maga előtt, s valóban lépett egyet hátrafelé, hogy ne kelljen annyira felnéznie a hímre.

– Miért kérdezi? Elvégre csak egy szolgáló vagyok, aki mellesleg bizonyára felettébb élvezi, ha a maga bőrét varrogathatja – utalt ezzel arra, hogy ő volt az, aki összefércelte a hím sebeit. Hangja kissé furcsán csengett, ahogyan némi sértettség és dac, talán esetleg harag és gúny keveréke mögé próbálta rejteni saját érzéseit. – Örüljön, hogy nem hímeztem virágokat a sebei köré, most pedig legyen szíves visszafeküdni, mielőtt a maradék vizet a továbbiakban a pohara helyett a fejére öntöm! Nem szeretném látni, hogy egy félkancsónyi víz leveri a lábáról, ha már ilyen hősiesen állásba küzdötte magát – fenyegette meg a hímet, bár szavainak éle tompulni látszott a mondat végére. Yzarr talán némi tiszteletet is kihallhatott a lány hangjából, ha nagyon figyelt, hiszen nem kis fájdalomtűrésről tett tanúbizonyságot azzal, hogy sebei ellenére így felkelt. – De legyen. Ha maga nem hajlandó kérni, akkor megteszem én. Kérem, feküdjék vissza és takarózzon be. Ha megteszi, szólok Ettoinnak, hogy hozzon egy váltás tiszta ruhát magának. Bizonyára éhes is, a vacsora is hamarosan érkezni fog – tette hozzá ajánlatát a lány, hátha ezzel némileg együttműködőbbé teheti Yzarrt. 

A hím bosszússágát csak a halántékának lüktetése árulta el. Ülni akart, feküdni, aludni. Békében lenni.  Fáradtan masszírozta meg az orrnyergét és fonta össze maga előtt a karját.

– Igazán figyelmes Magától, hogy felfigyelt az egyéb hiányosságaimra és igen, megköszönném a vacsorát is… – préselte ki az összeszorított fogai közt az utóbbi mondatot. Visszaülni, igen talán az is jól esne, de veszettül szomjas volt, ezt pedig nem volt rest pótolni a gépies mozdulatokkal. Igazából nem vallotta volna be nyíltan, de nem bírt vissza ülni. Így csak állt ott az ágy mellett, mint akinek muszáj.

Shyara már majdnem megengedett magának egy megkönnyebbült, békülő mosolyt, hallva, hogy Yzarr száját elhagyta a köszönöm szó, még ha csak feltételes módban is, ám voltak még tisztázatlan kérdések a kettejük kapcsolatát illetően.

– Ami a korábbi kérdéseit illeti: ne tévessze meg az uram megnevezés, nem jelent semmit, pusztán formaság. Engem nem irányíthat, s ezt minél hamarabb fogadja el, annál könnyebb dolgunk lesz egymással. – Shyara hangja lemondó, fáradt tónusban szólt; nem vitatkozni kívánt Yzarral, hanem talán nem túl feltűnően, de békejobbot kínált, vagy talán kért? Ám maga számára is túl kétértelműen fogalmazott, s ettől a hideg is végig futott a hátán.
Nem! Nem lesz dolgunk egymással, csak amíg muszáj! Kizárt, hogy mi ketten… – tiltakozott magában a gondolat ellen, s ezért sietve pontosított:
– Már a lábadozása alatt – tette hozzá a rend kedvéért, önmagát is nyugtatva, nem csupán Yzarrt. 

Yzarrnak kisebb kilengések árán sikerült tölteni magának egy újabb pohárnyi vizet, de most több ment mellé, mint bele. A koncentrálás és fájdalom miatt az ajkába harapva emelte fel az asztallapról az ivó alkalmatosságot, majd a mozdulat meg is szakadt. Szemei elkerekedtek.

– Tessék?! Akkor mi tartja vissza? Szabad az út, mehet… – intett az ajtó irányába. – Az ajtót kinyitni! A felcserné asszonyság, ki maga rendelkezik Önnönmaga felett, távozni készül! – s tett pár tétova lépést az ajtó irányába. Útközben megkapaszkodott az ágy végében és vett pár nagy levegőt. Shya látta, hogy az ifjú bőrén verejték gyöngyözik, és szerette volna figyelmeztetni Yzarrt, hogy ne erőltesse meg magát. Ám a hím makacsságával szemben tehetetlen volt. Próbálkozott szidással, majd kérlelt is, csakhogy a másik, úgy tűnik, immunis volt ezekre.

Yzarr parancsa süket fülekre talált, az ajtó nem nyílt ki, csupán erőlködése járt sikerrel: a hím lába és törzse görcsbe rándult, nyilalló-égő fájdalom töltötte ki izmait, és talán csak Shyara sűrű öltéseinek volt köszönhető, hogy nem nyílt szét egyetlen sebe sem.

A pohár már rég kiürült, de nem azért, mert kiitta a tartalmát, sokkal inkább, mert kilögybölődött a tartalma az ajtó felé vezető úton. – Hiszen meggyógyultam, mi tartaná még itt, nemde?! – felelte a válla felett hátra pillantva. Ám a test itt adta meg magát, s egy hang nélkül csuklott össze az erőfeszítéstől verítékben úszó hím. Megerőltette magát, s meglett az eredménye. A pohár csörömpölve esett a padlóra, és a zárva maradt ajtó látszólag megdőlt, ahogyan a hím elveszítette az egyensúlyát. Ezzel egyidőben hangzott fel a kis nőstény sikkantása és Ettoin, az idősödő komornyik „Minden rendben, Kisasszony?” kérdése.

Shyara riadtan kapott az összecsukló hím után, s vállán átvetve Yzarr karját, megpróbálta megtartani a holt súlyt, hogy ne koppanjon akkorát az a makacs feje a padlózaton.

– Ettoin, segítsen! – szólt ki a lány, s hamarosan már ketten tartották a bolond ifjút. – Csak tegyük az ágyra – szuszogott Shyara, és miután sikerrel jártak és meg is köszönte a másik segítségét, újabb feladatot osztott ki az idősödő hímnek. – Hozzon ruhát neki, és ha megkérhetem, a vacsoránkat se felejtse el. A hímek meghülyülnek, ha éhesek; bízom benne, hogy az úrfi viselkedése is csak ennek tudható be – osztotta meg keresetlen véleményét a komornyikkal, habár kevés reményt fűzött ahhoz, hogy jóllakottan kezelhetőbb lesz majd Yzarr.

Ezt hallva a hisztis örökös felháborodva horkantott. Nem csak éhesen van meghülyülve, legalább is az itt élők szerint, hanem teli gyomorral is. Mégis, mit vártam… Rab vagyok a saját házamban… Majd egy csettintésre kinyílik minden ajtó… Arcára egy üres, semmitmondó maszkot erőltetett, bár kedve lett volna ordítani a fájdalomtól, de büszkesége és neveltetése nem engedte.  A máskor igen érzelemkifejező tekintet most üresen meredt a padlóra. Ettionba kapaszkodott jobban, igyekezett nem terhelni a súlyával a nőstényt. Levegőt?! Ugyan… nagy erőfeszítések árán, de azért kapott.

Miután Ettoin távozott, Shyara felkapta a vékony takarót, melyet Yzarr sikeresen földre küzdött, s átvetette azt a hím ágyékán. Zavarba hozta a másik meztelensége, és nem volt kíváncsi efféle khm… részletekre, bár az adott pillanatban a hímre sem. Ám sajnos egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy panaszkodni legyen idejük, és a kis nőstény sem akarta tovább húzni Yzarr szenvedését.

Kelletlenül ült le az ágy mellé, s görcsoldó kenőcsbe mártott kezeivel nekilátott kimasszírozni Yzarr lábát. A sebek közelében óvatos volt, ám ahol nagyobb, sérülésmentes testfelülethez ért, bizony dühödten gyúrta a fájó izmot. Összeszorított fogakkal, csak saját kezeire fókuszálva dolgozott, miközben magában forrongott.

Ostoba, idióta! Mit képzel, mi vagyok én, a dadája? Hogy viselkedhet ennyire felelőtlenül?! Átkozott helyzet, miért nem bírt nyugton maradni az ülepén? Látni sem akarom őt, nem hogy az izmait gyúrogatni! Erotikus masszást nem kíván az úr, netán? Kínjában felhorkantott, s bosszúsan abbahagyta a mozdulatot, míg összeszedi magát. Kétségbe volt esve, gyűlölte az egész helyzetet, amibe kényszerítették, de tudta, hogy nem ellenkezhet. Tennie kell a kötelességét, ha nem akar bajba kerülni. Ám hiába, ettől még nem lett jobb kedve, s orcájának sötét foltjai sem tűntek el. Még maga sem tudta eldönteni, miért égett az arca – szégyen vagy zavar okozta? Csak remélni tudta, hogy Yzarr a dühnek tulajdonítja majd pirulását, s nem teszi szóvá, ha majd szóhoz jut végül.

Hangosan zihált, miközben az ágyra fektették. Mondhatni megadóan tűrte, hogy leterítsék rá a lepedőt. Felhördült, amikor a hideg kencét megérezte magán, s fel is háborodott

–  Mégisssh, mit képzel?! Csak, hagyjon magamra! – felháborodása eltompult a fájdalmas szuszogás közben Kegyetlen volt vele a nőstény, érezte mit művel, amint sérülésmentesebb területhez ért, látszólag, dühödtebben folytatta a gyúrást, mint addig valaha. A hímnek fájt a bánásmód.

Shyara nem vett róla tudomást a tiltakozásról, hiszen így is nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy képes legyen látványos düh vagy éppen tiltakozó könnyek nélkül érinteni Yzarrt. A hím parancsát túl szívesen teljesítette volna, így inkább próbálta nem meghallani.
 – Majd elmúlik! – folytatta Yzarr. Előbb-utóbb biztosan. Nem tűrte, hogy így ellássák, rühellte és a pokol legmélyebb bugyraiban is szívesebben mártózott volna meg, mint hogy itt feküdjék magatehetetlenül. Mint egy sértődött gyerek, úgy húzza fel az orrát s emelte fel a tekintetét srégen az ágytámla irányába, a táncoló gyertyalángot tüntetve ki a figyelmével.

– Az Istenekre! – hördült fel, mint egy tehetetlenségre kárhoztatott vadállat, és a paplanba csapott a nősténnyel ellentétes oldalon. Dühösen meredt az ápolójára, aki azonban összerezzent a hirtelen mozdulattól, és megrettenve húzódott hátrébb. Tágra nyílt, violaszínű szemekkel meredt a hímre, majd végül összeszorított ajkakkal, de szót nem szólva csapta rá a kenőcsös tégelyre a tetejét, s felpattant a székről. Az ablakhoz csörtetett, s ajkába marva tartotta vissza a kikívánkozó düh hangjait. Ha a hímnek nem tetszett az ellátás, hát oldja meg maga, Shyara így is saját tűrőképességének határát feszegette, s úgy döntött, nem próbál tovább árral szemben úszni. Legalábbis aznap már nem. A hím viselkedése megijesztette, kissé sértette, fel is dühítette, érthető hát, hogy egy kis távolságot akart tőle.

Egyáltalán nem lepte meg a nőstény menekülése a hímet, még örült is neki, így legalább a kínzás abba maradt. Méghogy gyógyító, kínmester az igen... jobb felvigyázót nem is választhattál volna anyám, csak úgy süt róla a jóindulat... Szótlanul fordította el a fejét az ajtó irányába, még az is sokkalta érdekesebb időtöltés, mintha egy idegbajos nőstényt nézne. . Talán túl messzire ment, túl akaratos lenne? Igen, azt tudta magáról, hogy a múltja rossz irányba változtatta őt, és sokak szerint alávaló lator, semmi több… mégis volt, aki ennél többre tartotta őt, és az az ember nő elérte, hogy gyengédebbé és figyelmesebbé váljon. De az effajta kedvességet rajta és húgán, Yazirán kívül fajtája béli nősténynek nem tudta és nem is akarta megmutatni.

Fáradtan ejtette hátra a fejét és hangosan fújta ki a levegőt a tüdejéből. Még most is az az érzelemmentes maszk volt rajta, rideg és távolságtartó, a tekintetéből közel s távol senki sem tudta volna kiolvasni, hogy mi nyomasztja, bár a viselkedése az már igazán elárulhatta volna még a legbutább éjjárók is, hogy nem szívesen van itt a hím.

– Nem válaszolt a kérdésemre, mit keres itt, ha elvileg a szabad akaratából van itt? – kérdezte ismét a nőstényt. Shya, bár távolságtartóan és visszafojtott dühtől mélyebb hangon, de ezúttal válaszolt.

–  Azért vagyok itt, mert a felkínált lehetőségek közül ezt választottam, így hát mondhatjuk, hogy az adott szavam, saját döntésem köt ide. Ám képzelheti, a többi lehetőség mennyire lehetett kecsegtető, ha ez volt a „legjobb” – felelte.

– Én mint „legjobb” választás… – utánozta a nőstény hangját Yzarr és felhorkant. Vajon, mit tett, hogy engem érdemelt ki? Nem szolgáló, ez már biztos. De neki engedelmeskednek a szolgák! – töprengett, ám közben közeledő lépteket hallott, hát az ajtó felé pillantott, ismét. Ettoin tért vissza a kért holmikkal. 

– Itt a ruha és egy mosdótál. Előbb mosakodjon meg az Úrfi, aztán öltözzön fel és ehetnek is. – Eközben két szolgáló lepakolta az ételeket az asztalra. Yzarr felélénkülve figyelte a mozdulatokat, és azt, milyen elővigyázatosan kerülik el az ágyát. Éles szemmel keresett bármi eszközt a szolgálókon, amit felhasználhatna majdani szökéséhez.

–  Anyám mikor óhajt beszélgetni velem? – kérdezte a komornyiktól, miközben egy paravánt húztak el az ágya előtt. Egy kisebb dézsát tettek a földre, ami fölé tartják majd őt, hogy kimossák a véres verítéktől csatakos haját.

Percekkel később erős karok fektették vissza az ágyba. Egy könnyű, fekete vászonnadrágot kapott s egy lezserebb selyem inget, semmi gomb és mi egyéb nem volt rajta, egyszerű, hogy ne vérezhesse össze a drágább darabokat. A feje vizes volt, a nyakában pedig egy törölköző pihent, a komornyik nem kímélte, megpucolta hímet rendesen. Ám Yzarr ezúttal megadóan tűrte a ceremóniát.

– Így! – nézett végig elégedetten a művén Ettoin. – Az anyja most már bármelyik pillanatban meglátogathatja. A paravánt eltolták és Yzarr elébe helyeztek egy etető asztalt, amit az ágyban evésre szoktak használni.

– Nagyszerű! – morogta az orra alatt Yzarr. Nem lesz könnyű meditálnia,  hogy feltöltődjön egy kis energiával s mágiaval is, hiszen teljesen kimerült a harc közben. S most a testét is jobban lekötötte, hogy összefércelje magát. 

Míg Ettoin Yzarral volt elfoglalva, Shyara próbált még egy kis energiát összekaparni magába az este hátralevő részére, így nem vette észre, hogy Yzarr elcsente az egyik sietve pakolászó szolgálólány hajtűjét.

A szolgálók neki is hoztak vacsorát, melyet az asztalra raktak le, ám a kis nőstény túl feszült és kedvetlen volt ahhoz, hogy sokat egyen. Csak ült az asztalnál, s piszkálta az ételt. Evett pár falat krumplit, ám az előre felvágott sült húshoz nem nyúlt.

Yzarr döbbenten vette tudomásul, hogy egy teljesen felaprított húst, zöldségeket és tört krumplit kapott. De evőeszközt?! Azt bezzeg nem! Gyűlölködve meredt az ajtóra, miközben megfogta a nyakában levő törülközőt és megdörzsölte a fejét, hogy ne legyen annyira nedves az a félhosszú kócos rengeteg, hiszen a mosakodás csak megtisztította, nem fésülték ki a haját. Még azt is féltik tőle… vagy önmagukat a hímtől? Nem tudta, hogy melyik eshetőség a jobb.

Az evéshez is csak akkor kezdett hozzá, miután látta, hogy a nőstény nem esett ájultan össze az asztalnál, bár tudta, hogy a mérgeket utólag is bele lehet csöppenteni az ételbe.

Miután a szolgálók távoztak, Yzarr törte meg a csendet.

– Látta már a jövendőbelimet? Egy vén csoroszlya? Egy ártatlan gyermek?! – kérdezte dühösen a nősténytől. Mivel Shyara úgy sejtette, a hím dühe nem felé irányul, pusztán a helyzet miatt haragos, ezért nem vette a szívére a hangnemet.
– A külsejét felmérni nem tudom; majd ha más nem, legkésőbb az esküvő napján megítélheti maga. A korát tekintve fiatal, de már nem gyermek, így ne aggódjon, felnevelnie már nem magának kell – válaszolta higgadtan, majd eltolta magától a tányért.

– Helyes… – Yzarr örült, hogy nem neki kell pesztonkát játszania, de nem is szándékozott addig maradni, amíg megtudja. Csak el akarta hitetni, hogy maradni fog. Ha már így alakult. Shya kérdőn pillantott a hím tányérjára, és mivel Yzarr majdnem mindent eltüntetett róla, ezért megengedett magának egy kérdést.
– Éhes még? Ha kívánja, ezt is megeheti – mutatta fel érintetlennek látszó tányérját a hímnek, s csak remélte, hogy gesztusát nem holmi sértésnek fogja majd fel a másik, a feltételezett – szolga-úr viszonyból adódóan, hanem inkább örömmel veszi. De persze Yzarrnál nem lehetett előre tudni.

A hím lassan rágott meg minden falatot és éppen az utolsót vette a kezébe, persze mócsingos, ragacsos volt, hiszen kézzel evett mindent, mégis érdeklődve fordult a nőstény felé. Nem igazán törődött azzal, hogy egy falatot sem evett a másik.

– Megágyazhatott volna a disznó ólban is Anyám, ha már csak így ehetek… - morogta az orra alatt a hím. Bosszantotta, hogy semmi vágóeszközt nem adtak nekik, és hiába vágták fel mindkettejüknek a húst, attól még haragudott. Hogyan fog így megszökni, igazi fegyver nélkül? Eközben elfogyasztotta az utolsó falatot is a saját tányérjáról.

Kopogás nélkül nyílt ki az ajtó s lépett be azon Ibreath Themar, a Nagyasszony, négyfős kíséretével.

– Magunkra hagyhatsz, Lányom! – intett a ház Úrnője, mire Shyara bólintott, ám előtte még odaadta a hímnek a saját tányérját. Yzarr csöndben temetkezett az ételbe, ám nem sokáig bírta szó nélkül anyja jelenlétét.

– Jó újra látni téged, Anyám! – szólalt meg minden öröm nélkül a hím, ha valaki figyelt is a hím hangjára, érezhette belőle a maró gúnyt és lenézést. Az ifjú nőstény már kívül járt az ajtón, mikor a kint állókkal együtt egy hangos csattanást hallott.  Shyara el tudta képzelni, mi okozhatta.

– Ne merészelj megütni velem még egyszer ilyen hangot! – szólt semleges hangon a Nagyasszony. – Ezt neked hoztam, idd meg! Jobban leszel tőle – enyhült meg a hangja egy kissé. Bor volt, legalább is látszatra. Yzarr gyanúsan pillantott körbe az őket körülvevő őrökön és végül a tekintete az anyján állapodott meg.

– Mi lesz, ha nem iszom meg? – kérdezte. Ennek hallatára az anyja arcán egy fáradt mosoly suhant át, majd intett az őröknek, hogy fogják le a fiát. Az ajtón túlra hangos csörömpölés hallatszott, majd dulakodás hangjai, ahogyan Yzarr  öléből a földre esett Shya tányérja, és a hím megpróbált szembe szállni a harcosokkal. 

A folyosón tanácstalanul ácsorgó kis nőstény ennél a pontnál döntött úgy, hogy jobb, ha nem hallja a folytatást, és sebes léptekkel sietett el a szobája felé.

Odabent Yzarr minden végtagjára jutott egy harcos, hogy lefogják, míg az anyja szinte már közönyösen kifeszítette a száját és leerőltette az italt a hím torkán. Tényleg bor, de biztos más is volt benne, ha ennyien kellettek ahhoz, hogy belé diktálják az italt.  Miután elengedték a hímet, az első dolga volt, hogy a legközelebb álló figyelmetlen őr torkába szúrja a hajtűt, majd pedig hála az adrenalin löketnek, az anyja után vetette magát, akit hátulról ölel át. A véres hajtűt a nőstény szívéhez tartva szólalt meg erőlködve. A hófehér ing véres volt már a haldokló harcos vérétől, aki most az ágy túloldalán vívta a haláltusáját.

– Úgy, most szépen adtok alám egy lovat. El… elmegyek! – Yzarrnak nem tűnt fel, hogy akadozott a beszéde. Azzal sem törődött, hogy az imént már úgy megerőltette magát, hogy összeesett.

– Úgysem jutsz ki a házból! – szólalt meg a Nagyasszony olyan szenvtelen bizonyossággal, mint aki tudja, hogy igaza is van. Kinyílt a bejárati ajtó és a megtorpanó szolgáknak a nőstény intett a fejével, hogy hagyják őket kimenni. 

Yzarr aprót rázott a fején, s araszolva tették meg az utat ki az előtérbe, ahol még néhány harcos és a komornyik is várakozott. Nem látta be az egész fogadó csarnokot, forgott körülötte a világ. A lépcső tetején levő hatalmas festményt sem látta, erősen szuszogott, de a keze a világ minden kincséért sem ingott volna meg, amellyel az anyja szívének tartotta a hajtűt.

– Miért - kellett - ezt - megint?! – suttogta erőtlenül, és a következő pillanatban a kis gyilkoló eszköz hangosan koppanva érkezett a márvány padlóra. Yzarr teste pedig hamarosan már az Asszonyság karjaiban pihent. Idilli kép lett volna, ha a hím nem a belédiktált altatónak köszönhette volna szendergését.

– Vigyék fel a szobájába, de öltöztessék át, és takarítsák fel ezt a szobát. Valamint kötözzék le az ágyába! – adta az utasításokat a Nagyasszony.  Később mindenki fülébe eljutott, hogy semmilyen, de semmilyen eszköz nem kerülhet a hím közelébe. Altatót kapott, hogy addig se ficánkoljon, s a ház népének nyugta legyen. A kis gyógyító nőstény így addig is nagyobb szabadságot kaphatott, bár ez nem jelentette azt, hogy nyugalom is jutott neki.

Karjait maga köré fonva futott végig a folyosón, ám a rövid dulakodás hangjait nem tudta kizárni, s csak mikor becsaphatta maga mögött a szoba ajtaját, akkor csendesült el végre minden körülötte.

Az Istenekre… mennyire gyűlölheti a házasság gondolatát, ha ennyire hevesen tiltakozik ellene! – nyögött fel, s elszörnyedve gondolt bele a hím helyzetébe, miközben leült a fésülködőasztalához. Ám a kefére pillantva elment a kedve a piperézéstől, pedig máskor megnyugtatta az, ha a haját fésülhette.

Szerencsétlennek még fésűt sem adtak… – gondolta, s mivel túl sok dolog zsibongott a fejében, kelletlenül elővette a naplóját. Éveken át írt, de mint az nagy bánatára utólag kiderült, húga, Noria rendszeresen olvasta az oda leírt gondolatait. Így jutott atyja tudomására az is, hogy Zeron és közte több van, mint ismerősi viszony és néhány, véletlen szülte találkozás. Most azonban a Themar birtokra érve első dolga volt néhány papírlapot és egy kis tintát kérni, hogy ha más nem, így tudja levezetni a feszültségét.

„Tele van sebekkel, ájultan hozták, nagy nehezen összeférceltük, s azóta még egyszer elájult. Hogy fér bele ennyi energia? Miből merít erőt a lázongásához? Hogy bírja?!” – vetette papírra első gondolatait, majd visszaolvasva megcsóválta a fejét.
 „Na jó, kezdjük elölről. Nehéz elhinni, de... egek! Több mint egy tucat harcos kellett ahhoz, hogy képesek legyenek hazahozni. Hogy mit gondolok a családtagok közötti szeretet és kedvesség ezen megnyilvánulásáról, azt inkább nem írom le, idegenként nincs jogom megítélni az ő szokásaikat. Az viszont tagadhatatlan, hogy véres egy belépőt produkált.

A viselkedése szörnyű, árad belőle a dac és tiszteletlenség, és nem tudom, a kötelességtudatról hallott-e már. Kellemetlen, hogy nekem kell ápolnom. Nagyon heves, néha alig bírom visszafogni magamat valami igazán udvariatlan gesztustól!
Pedig nem kellene ujjat húznom vele. Hirtelen haragú, már ha a kitartó, gyilkos bámulást nem vesszük figyelembe, emellett igen erős. ”

A kis nőstény eddig jutott az írásban, mikor kopogtak, majd válaszára Ettoin lépett be. Shyara érdeklődve nézett a komornyik felé, majd óvatosan feltette az őt foglalkoztató első kérdést.

– Mi történt, miután eljöttem? – Kissé félt a választól, de végül úgy döntött, nem árt, ha tud róla.  Ettoin kis ideig töprengett, vajon mennyit mondjon el, majd végül röviden vázolta Shyarának, hogy az úrfi megölt egy őrt, s édesanyját túszként használva kívánt lovat szerezni a szökéshez, ám ne aggódjon a lány, Yzarr most már alszik, és a mellette lévő szobában fekszik, ha esetleg látni kívánná. Ez utóbbit lehetőséget Shyara fejcsóválva utasította vissza, majd Ettoin távozása után pár szót még a papírra írt.
„Megtámadni a saját anyját?!”– Elszörnyedését két erőteljes aláhúzással is kifejezte, majd fiókjába rejtette a füzetet, s eddig kontyba fogott fonott copfját leengedte. Kicsit még téblábolt, majd végül mégiscsak átosont a másik szobába. 

Ettoin ugyanis nem felejtette el megemlíteni neki, hogy megér egy pillantást a nyugodt hím látványa.

Tovább olvasom

Yaleena Themar

Yaleena Themar

Vér szerinti családtag, Elri'Ath és ikerfivére, Ele'Zear nagynénje. Yzarrnak anyja helyett anyja.

Eltemette férjét és két fivérét, ám ezek után már nem házasodott újra, hátralévő életét a család bálványának, az Obszidián Kobrának szentelte. Nem akart még egy hímet elveszíteni, s inkább kötötte magát egy olyan entitáshoz, amely kislánykora óta változatlanul őrködött a család felett, s tudta, hogy az ő halála után is így lesz. Obszidián a biztos pont számára, a bálvány jelenti azt a rendíthetetlen biztonságot, amire a halálesetek után szüksége van. 

Fiatalkorában kacér és pimasz, mégis megközelíthetetlen nőstény volt, szívesen játszott és tréfálkozott, s később, férjhez menetele után sem vált zárkózottabbá. Sőt, ha lehet, még többet engedett látni az alakjából, már csak azért is, mert nem volt ellenére a hím melletti, tündöklő ékszer szerepe.

Kacérsága és olykor szemérmetlen öltözéke ellenére mindig is hű maradt a férjéhez, még akkor is, miután Obszidián közölte, hogy nem születhet gyermeke a hímtől. A bálvány nem tiltotta. Csupán megválaszolta hosszú gyermektelenségük okát. A férje lehetett akármilyen lelkes és gyengéd szerető, utódot nem adhatott neki. Sosem vádolta ezért, s csak még jobban megbecsülte a vele töltött időt.

Idős korára sem veszített tartásából, habár a férje és elhalt rokonainak említése nagyon megviseli. Öltözködése sokat szelídült, inkább a kényelmes, mégis elegáns és szép tartást adó fűzőket és blúzokat kedveli. Vagyona ellenére sem gőgös, mindenkivel udvarias és kedves, segítőkész asszony, mindaddig, míg csalódást nem okoznak neki. Akkor viszont a szigorú elutasítást is megtapasztalhatja az illető.

Édesszájú „unokája” kedvéért tanult meg sütni, de szeret kertészkedni, és különösen jól áll neki a hárfa. Yzarr tőle örökölte zenei affinitását, és nem egyszer kedvenc, kék színű rózsái gondozásához is befogta az ifjút. 

Jó viszonyt ápol Elri'Ath-tal, imádja Yazirát, ám a legifjabb Themarok anyját megveti azért, ahogyan a fiával bánt, ugyanakkor sajnálja bomlott elméje miatt.

Tovább olvasom

Második fejezet - Az Örökös

A több részre osztott város nyüzsgött az élettől, függetlenül attól, hogy a

nyomornegyedben vagy a gazdagok kertjei között volt-e a járókelő.

Súlyos vasalt paták dobogása hallatszott, horkantás majd csend. Közel s távol csak a patkányok és az egerek neszezése s kutyák ugatása, ablaktáblák csikorgása hallatszott. A helyet köd borította, nyaranta a közeli tó vizéről felkúszott az utcákra s még baljóslatúbbá vált tőle a város jó néhány része.

Egy árnyék suhant át az utcán. Egy karikázó kisgyerek elhallgatott, figyelte, ahogy a játéka elgurul, miközben az árnyékkupac felmászott az egyik alacsonyabb ház tetejére, a gyermek pedig megriadva elrohant. Szajhák búgó kacagása hallatszott, ahogy kellették magukat a reménybeli kuncsaftnak, az árnyék pedig a ház tetején lapulva végigpillantott az alatta elterülő városrészen. Megvető fintorra húzta az ajkát az arcát takaró sál mögött.

Az egyik rejtekhelyére igyekezett. Több eldugott helyet tartott fenn, ahol az esetleges megbízói utolérhették őt írásos igényükkel és az arra szánt pénzösszeggel. Már mindenhol járt, kivéve azt a házat, ahova most tartott. Egy kőből épített árvaház ereszén át felmászott a tetőre. A bentiek sírása hallatszott, s a dajkák fáradt-csitító hangja, altató éneke is belekeveredett a zsivajba. Az árvaház tornyáról átugrott egy alacsonyabb, lapos háztetőre, kigurulta az esést, majd tovább futott a tetőgerendán. Léptei könnyedek voltak, még a macska is az utolsó pillanatban vette észre, ha már a grabancát fogta.

Átegyensúlyozott egy vékony pallón, majd hirtelen leguggolt a túloldalt, mintha épp a csizmáját tisztította volna meg. Azután fesztelenül leugrott a piactér förgetegébe, és néhány lépés múlva már el is vegyült a tömegben. Az utcai járókelők közül nem egy hasonló színű csuklyás köpenyt viselt, csupán a magasságával tűnt ki közülük, de ez sem szúrt igazán szemet senkinek.

Elcsent egy almát az egyik dölyfös árustól, majd észrevétlenül elhaladt egy vaskos derekú, feltűnőre festett dáma mellett, s könnyedén megfosztotta az erszényétől. Két gajdoló, jó kedélyű részeg majdnem neki tántorodott, de eltáncolt előlük, csak hogy kevés híján a városőröknek ütközzön. Egy pillanatig akaratlanul kerülgették egymást, majd egy megkésett sikoltás hasított a zsivajba.

– Tolvaaaj!

Mély, bariton kuncogás hallatszott a csuklyás alaktól, s az ezüst íriszek csibészesen tekintettek a feléje mutogató asszonyra, hát sietősebbre fogta a lépteit, majd úgy tett, mint aki elbotlott. Eltűnt az egyik fűszeres kosár mögött, kicsit odébb kúszott, majd amikor az őrök elrohantak mellette, ő az ellenkező irányba szaladt.

Hamarosan a nemesi negyedbe ért, hát leemelte fejéről a csuklyát, felfedve hófehér sörényét, ám az arcát továbbra is takarta a sállal, csupán sötét homloka látszott ki, így a szembejövők láthatták, hogy sötételffel, éjjáróval van dolguk. Nem is akadt senki, aki megpróbálta volna kizsebelni. 
Eleget szórakozott, ideje volt hazamenni. Füttyentett, mire ismét felhangzott a vasalt paták dobogása, s egy ébenfekete mén vágtatott elé. Felszállt az állat nyergébe, majd ügetésbe fogta a jószágot. Meg kell tudnia, mi a következő megbízása, s ezt csak a rejtekhelyének nyugalmában tudta megtenni.

A lovat jó pár utcával arrébb, egy közeli istállóban szállásolta el. Lecsutakolta az állatot, ám amint lekefélte a szőrét, visszanyergelte. Jobb szerette, ha az állat mindig menetkészen várja, vagy elébe jön.

A házikójához indult, pontosabban a szomszéd telekhez, s onnan mászott át a saját ablakához. Az ajtón keresztül sosem közlekedett, azt a betörőknek és illetéktelen behatolóknak tartogatta az előkészített csapdákkal együtt. Megtette a szobájába egyszersmind az irodájába vezető utat, és végig pillantott a berendezésen. Minden ott volt, ahol hagyta, kivéve egy dolgot: tekintete megakadt az íróasztalán heverő levélen.

Húgocskám! – dobbant meg a hím szíve boldogan, hiszen rajta kívül csak a lányka tudott erről a helyről. Beleszimatolt a levegőbe, s valóban a húga illatát érezte csak, hát megnyugodva csukta be maga mögött az ablakot, majd köpenyét a fotelje háttámlájára dobta, s leülve kezébe vette a levelet.
Ha itt jártál, miért nem vártál meg? – töprengett, majd félresöpörte a kérdést. Mindegy, a közeledben vagyok, bármikor eljöhetsz hozzám.

A hím ezután szemügyre vette a testvére írását, lehúzta az arcáról a sálat és láthatóvá vált halvány mosolya, melytől markáns arca szelíd, kisfiús ábrázatot öltött. Ám mosolya hamar lehervadt, s dühös-csalódott morgás hagyta el a torkát, hiszen a levelet az anyja írta. A merénylet, amelyet elkövetett ellene a testvére, feldühítette. A levelet egy csettintéssel lángba borította, s a mellette levő tálcára hajította.

A mágikus tűz addig égett, amíg a hím úgy akarta, ő pedig merev arccal figyelte, hogyan hamvad el a levél. A tűz fénye koránt sem volt olyan éles, mint a tekintetéből áradó gyűlölet. Tudta, hogy megváltozott a felállás. Felkönyökölt a fotel karfájára, s az öklére támasztotta az állát, a mutató ujjával pedig a halántékát masszírozta. Ajka penge vékonyra húzódott a dühtől: költöznie kell, mégpedig minél hamarabb. Körbepillantott a szobájában. A sarkokban ládák álltak, pontosan a gyors költözés és mihamarabbi helyváltoztatás lehetősége érdekében.  

A hím felkelt a fotelből, s lesietett a pincébe. Ott szokott edzeni, s most rá is fért, hogy levezesse a feszültségét, még mielőtt elkapná a harctéri hiszti, s neki menne egyenesen a háznak, vagy a húgának. S tudta jól, hogy a lányka nem érdemelné meg a haragját. De az, hogy itt volt a levél, azt jelentette, hogy tudnak róla, vagy ha nem, hát már csak idő kérdése.

Mivel vehetted rá, anyám, hogy eláruljon?! – Dühösen öklözött az egyik zsákba, majd félmeztelenre vetkőzött, s addig püfölte a zsákot, amíg karizmai már remegtek a megterheléstől. Gondolatban egy gyűlölt, fiatal leány arcát látta a zsák helyén, s belső, gyűlölet hajtotta ritmusra, egyformán halálos erővel öklözte.

Theresa, te átkozott ribanc!

Napfelkeltéig edzett. Felüléseket végzett, majd függeszkedett; ki akarta meríteni magát, mígnem verejtékben úszik a teste, és kellemesen elzsibbad. Csak egy pillanatra állt meg, hogy hátra simítsa vállig érő, hosszú haját az arcából, majd folytatta a gyakorlatokat. Harcos volt, kiskorától annak nevelték: nem tunyulhatott el.

Levezetésként nyújtással egybekötött meditációs gyakorlatokat végzett, próbálta megtisztítani az elméjét a levél első két sorában látott szörnyűség, a „házasság” rémképétől.

Legvégül, valamelyest csillapult haraggal és feszültséggel, forró fürdőt vett, s déltájban elment lefeküdni. Aludni akart pár órát, mielőtt összepakol, s elköltözik. Nem tudta, hogy tervét előbb halogatni, végül feladni kényszeríti őt az élet.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

[Hét nappal később, a Themar Birtokon]

Cirka háromfős csapat érkezett a birtok területére. Az őrszemek már jelentették, hogy az Örökös érkezik, s nem is akárhogyan. Suttogták már az egész házban, hogy az Úrfi végzett az elébe küldött osztaggal, hiszen nem válaszolt az anyja levelére, s az osztagból s csak két harcos visszatértéről kaptak hírt. Szerencsére az a kettő viszont sikerrel járt.

A hóhajú utód a hintó bársonyos ülésén feküdt, s fejjel lefelé bámulta az elsuhanó tájat két ájulás között, bár ettől is szédült. „Egek, már megint visszavisznek oda!” – gondolta elkeseredetten.  Feltámadt hányingerét nem fukarkodott megosztani fogva tartóinak egyikével sem. Szégyen, hogy eljutott idáig. Pedig azt hitte, mit hitte! remélte, hogy minden köteléket megszakított a családjával és nem kell visszatérnie ide, ahol gyermekkorának java részét töltötte. De az sosem fordulhat elő többet. Nem és nem! Nem házasodik, ha bele is fog rokkanni.  Sípolva vette a levegőt. Gyanította, hogy eltört néhány bordája és a folytonos ájulások és hányinger arra utalt, hogy agyrázkódást is kaphatott. 

– Anyám azt is mondta, hogy meg kell ölnötök, ha nem jövök? – morogta az orra alatt, összeszorított

fogakkal.

– Nem. Ha nem jön a saját lábán, akkor élve, de lehetőleg cselekvésképtelenül vigyük az Asszonyom elé, ezt parancsolta – szögezte le a vele szemben ülő hím, aki biztos távolságra húzódott az Úrfi távozó ebédje elől. Nem érdekelte, hogy a csizmája orra koszos lesz, csak a ruháját szerette volna tisztán tartani, ha már a haja véres lett a koponyáját ért vágástól. Ami azt illeti, az Úrfi pengéje az életfonalát is elvághatta volna, nem csupán a haját, így különösen hálás volt a sorsnak, amiért több csapásra már nem telt az ifjú örökös erejéből. 

Egyedül csak az adott némi jókedvre okot a hintóban fekvő Yzarrnak, hogy a Menedékén rajtaütőkből öt a saját készítésű csapdáin akadt fenn, négyet ő maga tett harcképtelenné, és egykori bajtársának, Doreannak is ellátta a baját, mielőtt teljesen kimerült volna, s ez a kettő esélyt kapott arra, hogy elfogja őt. Mondjuk, ők sem voltak rózsásabb helyzetben, mint jómaga. A bakon ülőnek például a az oldalát vágta meg, s a lábát is megrúgta, így biztos volt benne, hogy napokig sántítani fog.

– Siess már, Merzgal, a végén még elvérzik! – kopogtatta meg a  kocsi tetejét a megkurtított hajú harcos.

– Nem… akarok… oda… vissza… menni… – suttogta erőtlenül Yzarr, miközben fájdalmasan visszatornászta magát ülő helyzetbe. Nem kellett volna. Megszédült és nagyot koppanva érkezett volna a hintó padlójára, ha az őr nem kapja el, s támasztja vissza a hát támlának.

– Megint elájult! Siess, kifutunk az időből!

A bakon ülő újra a lovak közé csapott. Ha az örökös meghal, akkor vele mennek ők is, ezt tudták jól. Semmit sem ért a többi katona élete, ha hagyják meghalni a Themar vérvonal fejét.

Kegyetlenül meghajtotta az állatokat, amik habzó szájjal és patakokban folyó verítékkel tűrték a megpróbáltatást. A Themar család címerét viselő hintó végül szélsebesen gurult be a birtok kavicsos útjára.

– Minek tervezték ezek ilyen hosszúra a bekötő utat?! – kiáltott hátra Merzgal kétségbeesetten a társának. A nyitott, kovácsoltvas kapu arról árulkodott, hogy jövetelükre már számítanak, és ennek örült, de ettől még nem lett rövidebb a hófehér kövekkel kirakott út.

– Gyógyítót, felcsert! Az Úrfi súlyos állapotban van! – rikoltotta, amint hallótávon belülre értek. Leszökkent a bakról, és már nyitotta is az ajtót, bár a hintó még gurult egy kicsit előre.

Amint tudták, Fireath-szal kiemelték az alélt örököst. Az egyikük a hóna alá nyúlt, a másikuk a térdei alatt emelte meg a súlyos, öntudatlan alakot. Több sebből vérzett s az arca is fel volt puffadva, bizonyára ott is eltört pár csont.

– Gyorsan! – A két harcos igencsak aggódott, hogy élve szállítsák le a kezeik között tartott hímet. Vajon az Asszonyság miért nem küldött gyógyítót is velünk? - gondolta neheztelően Fireath, de az asszony hanyagságát nem tehette szóvá, így választ sem kapott. Nem csak az Úrfi életéért aggódott, hanem a sajátjáért is, és jobbak lettek volna az esélyeik, ha már a kocsiban ülve stabilizálhatták volna Yzarr állapotát.

– Segítsetek! – vakkantotta Merzgal az elébük érkező szolgák felé, mivel véleménye szerint túl lassan haladtak. A kezeik közt tartott ifjú hím jobban járt volna, ha hagyja magát leütni még a verekedés elején, de így, hogy ellenállt, alaposan elbántak vele, mire a kimerültség és vérveszteség legyűrte. Ruháját és bőrét vágások és vérfoltok tarkították, a mellvértje is átszakadt, s a máskor obszidián bőr most riasztóan sápadtnak és idegennek hatott a békés éjszakai környezetben.

– Yzziikééééém! – hallatszott egy idős nő kétségbe esett sikolya, mely kirángatta a sebesültet a jóleső kábulatból. Yzarr, mivel megfogyatkozott erejéből többre nem futotta, szemforgatással reagált a felhangzó becézésre, majd sietve visszaadta magát az önkívületnek. Bármit, csak nagyanyjával ne kelljen találkoznia.

A szolgálók gyógyítóért kiáltottak, a két harcos pedig továbbra is feszülten, néhány lépés távolságban követte az ájult hímet és cipelőit. A hazahurcolt rokont végül az egyik, külön a számára előkészített földszinti szobában szállásolták el. A szoba nagyját egy ágy és nagyobb asztal foglalta el, ez utóbbira fektették fel a hímet, majd Trenil, Elri’Ath fél-elf gyógyítója kitessékelt mindenkit, kivéve két nőstényt, akik már korábban odabent várakoztak. Az odakint oly hangosan sápítozó nagymama távozásáról külön gondoskodtak.

A szigorú arcú Nagyasszony kulcsra zárta az ajtót, majd a kulcsot továbbra is magánál tartva pillantott végig a fián. Arckifejezése öntelt elégedettségen túl nem árult el többet róla.

Az ifjú nőstény érdeklődve figyelte a sérültet. Nem a hím érdekelte, pusztán sebeit kívánta lajstromba venni, melyekből szép számmal akadt. Mivel nem értett a fegyverekhez, a páncélzat eltávolítását Trenilre és a Nagyasszonyra bízta, s csupán akkor kezdett el segíteni a többieknek, mikor már a ruháitól szabadították meg a hímet. A sebek így, hogy nem takarta semmi szövet azokat, rosszabbul néztek ki, mint amire a lány számított. Gyomra kissé háborgott, ám neveltetése nem engedte, hogy ezt kimutassa.

Erőt vett magán, s az ágy melletti éjjeliszekrényre készített tálcához lépett. Azon különböző eszközök hevertek kikészítve: bőrvarrótű és cérna, olló, kötszer, és egy lavór víz. Tiszta kendőt vett a kezébe, s a gyógynövényes vízbe mártott kendővel nekiállt kitisztítani a láb sebeit. A gyógyító eközben Yzarr mellkasán és törzsén található vágásokkal foglalkozott.

Mormolás hallatszott, majd a mágia jellegzetes illatát érezte, ahogyan a legveszélyesebb seb vérzése elállt, s a vágás szélei összébb húzódtak.

Shyara tudta, mire számítson. A Nagyasszony meghagyta nekik, hogy nem szabad tökéletes állapotba hozni a fiát – nem mintha erre egyetlen varázslat elegendő lett volna -, csupán az életveszélyt kerüljék el, s természetesen lássák el a felületi sérüléseket is, ám gondoskodjanak a hosszú lábadozási időről. Mindenki tudta, hogy az ifjú mily hevesen tiltakozik a hazatérés ellen, s a jócskán megfogyatkozott csapat Yzarr harci képességeiről is tanúskodhatott. Egészségesen esélyük nem lett volna egy helyben tartani a hímet, ebben az állapotában azonban még a szoba ablakait sem csukták be. A rácsos ablakokon keresztül akkor sem tudott volna menekülni, ha ereje teljében van, de sebei garantálták, hogy egy jó ideig felkelni se legyen képes, nem hogy távozni.

Miután a Trenil végzett a mellkassal, az ifjú nőstényre bízta a sebek összevarrását. Shyara kézmosás közben hallotta a nagyasszony szavait.

– Drágám! Maradj mellette, miután végeztél. De előtte, minden szúró-vágó eszközt ki kell pakolnod a helyiségből, ehhez segítségedre lesz az egyik szolga. Szabadon járhatsz-kelhetsz, de a biztonság kedvéért egy őr áll majd az ajtó előtt – Ibreath - vagy ahogyan Elri’Ath és Shya is hívták maguk közt: a Hárpia - elfordult, hogy a tapasztaltabb gyógyítóval váltson néhány szót, így a lány nekiláthatott a feladatának. Öltései aprók és sűrűk voltak, tudásához mérten igyekezett úgy varrni, hogy a seb a lehető legszebben forrjon majd össze. A Nagyasszonyra és a többi zajra nem figyelt többé, munkájának szentelte figyelmét. Ha már feladatot kapott, úgy fogja teljesíteni, hogy abban ne lehessen hibát találni!

– Rendbe fog jönni – nyugtatta Trenil a Nagyasszonyt. – Súlyos volt a fejsérülése és néhány bordája is eltört, volt némi belső vérzése, de ezt is elállítottam, s a bordái is meg fognak gyógyulni, bár még érzékenyek maradnak egy darabig. A lábaival nincsen probléma, leszámítva a felületi sérüléseket és a ficamot. De ezeket majd a Kisasszony ellátja.

– Inkább öljetek meg! Talpnyalók! – suttogta erőtlenül az asztalon fekvő hím, s kezével suta mozdulatot tett maga fölé, majd elhallgatott. A közjátékra Sem Trenil, sem Ibreath nem figyelt fel. Nem izgatták most már magukat, hiszen végre itt volt, biztos kezek alatt.

– Rendben. Ha bármi probléma adódna, csak szóljatok a kint álló őrnek – rendelkezett a Nagyasszony, azzal magára hagyta a két gyógyítót. Trenil rögzítette Yzarr vállficamát, bekente egy szúrós szagú kenőccsel az összes olyan helyen, ahol ficam és húzódás gyanúja állt fent, majd Shyarára bízta, hogy gyolccsal kötözze be Yzarron a bekent testrészeket. Aztán lefektették az ágyra a hímet a két őr segítségével.  Az ágy mellett két szék állt arra az esetre, ha a később magához térő hímhez látogató érkezne, és valami csoda folytán a szükségesnél tovább maradna mellette.

Áldott sötétség és zsibbadás! Úgy maradnék még itt. Nem akarom látni, nem érdekelnek a hatalmi játszmáik, sem az az átkozott kényszerházasságuk! – gondolta Yzarr, majd hangosan is tiltakozott.

– Nem fogom! Nem megyek vissza oda! – Szavai rekedt köhögésbe fulladtak, majd hirtelen kipattant a szeme. Fájt mindene. Mintha egy mázsa búza lenne rajta, és csak nyomná egyre erősebben az ágyba. Tekintetével a plafont kezdte mustrálni. Fázott, érezte, ahogy összekoccannak a fogai, rég volt már ennyire ramaty állapotban. A feje oldalra fordult, s látómezejébe egy kancsó képe kúszott. Az kell neki, de most rögtön. Innia kellett, nem érdekelte, ha ott rögtön a nyakába önti is, de neki innia kellett. Nem bírt felülni, így a kezét nyújtotta, s úgy próbálta elérni az ivóvizet. Próbálkozása dühös morgásba fulladt, ernyedten ejtette vissza a kezét az ágyra. Érezte, hogy összefércelték és ellátták a sebeit.

– Ki kell jutnom innen! – suttogta az orra elé. Annyira kába volt, hogy észre se vette, hogy nincs egyedül. Minden erejét összeszedve nyomta fel magát az ágyon, de nyomban megszédült. Megadóan hanyatlott vissza a feje a párnára, és fordította el a fejét az ablak felé. Látta az enyhe szellőtől meg-meglibbenő fehér függönyöket, s azok mögött a fekete rácsokat. Rezignált sóhaj hagyta el az ajkát, és mozdulatlanul figyelte a lemenő Nap fényét.

Tovább olvasom

Yzarr kedvenc dala.

A szöveg és dallam szabadon énekelhető bárki által, ám ha bárhol meglátom, hogy idegenek ezzel a tollal ékeskednek, arra nagyon csúnyán fogok nézni, mivel ez az első igazi dalom : by Ana

Reyres  megjegyzése. : Ezt a dalt Athreana a kis ember nőstényke énekelte Yzarrnak, még nagyon régen.
Megjegyzem, Athreana és Shyara usere egy és ugyanaz a személy , így könnyű volt eme dalocskát megírni ;) Amit köszönök is neki! :)

Tovább olvasom

Első fejezet - A kisasszony érkezése

Első nap

Megérkeztem. Az út hosszú volt és kényelmetlen, bár valószínűleg csak én nem szoktam hozzá, hogy ennyi ideig egy helyben ücsörögjek. Surra jól viselte, végigaludta az egészet. Az ő dorombolása volt - és úgy érzem, még egy darabig lesz is - az egyetlen biztos dolog az életemben.

Irigyelem őt. Bárhol és bármikor összekuporodhat és elbújhat a világ elől. Gyors és puha, szolgától nagyúrig mindenki kedveli. A kutyákat leszámítva, de előlük meg könnyen elmenekülhet. Én miért nem tehetem?!

Persze… egy kutyától könnyebb megszabadulni, mint a sötételf tulajdon atyjától… Bár tudnám, mit ártottam neki! Olyan hidegen adta parancsba az indulásomat, hogy még most is dermedtnek érzem magam. Azt sem tudom, kit választott nekem, de már költözöm is. Magam sem tudom, mi fáj jobban…

Az, hogy atyám mérges fekélyként szabadulna meg tőlem, s búcsú nélkül szinte kidob házából… Vagy hogy csupán a szerencsének köszönhetem, hogy jutott időm elbúcsúzni kedvesemtől? Vagy tán maga a búcsú…

Tudtam, hogy atyám nem nézi jó szemmel Zeront. Ezt nyilvánvalóvá tette az egész család előtt, mikor megszégyenített azzal, hogy felolvasta a naplómat. Oldalakat tudnék megtölteni azzal, mit éreztem akkor… De nincs értelme, vannak sokkal frissebb fájdalmaim, amelyektől meg akarok szabadulni. Egyetlen apró öröm ebben az egész helyzetben az, hogy atyám messze van - szabadon írhatok, nem kell félnem attól, hogy rajtakap, s elveszi a naplót tőlem.

A felolvasó estjét nem követte büntetés, oly csöndben volt, hogy már kezdtem reménykedni benne, hogy elfelejtette. Hogyan is hihettem, hogy majd pont most lesz hanyag, ha eddig sem volt szokása? Talán Zeron szúrta a szemét, talán én… vagy tán csak az, hogy szándékai ellenére mégis mertem boldog lenni? Akárhogy is, megtalálta a módját, hogy ott üssön, ahol fáj.

Álmodtam, hogy saját párom lesz és saját otthonom, amit közösen építek vele… ám atyám durván felriasztott, s ágyamból is elűzött.

Azt sem tudom, kiében alszom ma napközben. Csak a ruhák az enyéim és a macskám; kevés személyes holmim, ami van, elhozhattam, de a hinta, amin annyit ücsörögtem, a lovaink és az oly ismerős szolgák mind ott maradtak nála. Már azt sem mondhatom, hogy otthon.

Nem tudom elképzelni, hogy ez az idegen kúria egyszer az enyém is lesz, hogy itt fogok élni.

Nem akarom látni, sem megismerni, ez pedig a leendő férjemre fokozottan igaz!
Atyám talán mondta a nevét, de nem érdekelt, el is felejtettem.

Persze a Themarra emlékszem. Az ajtón is ez szerepel, csak Yazira névvel. Ahogy elnézem, kitakarítottak és elpakoltak mindent, amiből kideríthetném, ki volt e szoba előző gazdája… De nem mehetett el olyan régen, még érzem az illatát.

Vajon miért az ő szobáját kaptam? Hát nincs elég vendégszoba?

Bár… igazából nem érdekel annyira. Odahaza kis réztáblákra írtuk ki a lakó nevét, ahogyan ezen az ajtón is van. De nem érdekelnek a szokásaik, nem érdekelnek a lakók!
Bár mondhatnám, hogy haza akarok menni…

De nem akarok. Nem kell olyan család, ahol atyám ellenségének tekint, a húgom kihasználja ezt, anyám pedig nem áll ki értem.

S tudom, mi következne, ha mégis visszatérnék. Elég egyértelművé tette, hogy az esküvő meghiúsulását a család hírneve, s ezáltal saját személye elleni támadásnak tekintené, és árulóhoz méltó elbánásban részesítene. Elvárja tőlem, hogy „magamon erőt véve, illő módon” viselkedjem, s feleljek meg az itteniek szokásainak.

Nem érdekelnek a szokásaik. Nem érdekel az engedelmesség, és lenne ötletem, mit kezdjen ezzel a szóval meg úgy a parancsaival az én „drága jó-atyám”.
Soha nem kívántam még ennyire a halálát. Kamaszkoromban elkövettem azt a hibát, hogy nyíltan ellenkeztem vele. Az első pofonig. Azután benőtt a fejem lágya, többször nem adtam neki okot a verésre.

Soha többször nem mondtam, nem mondhattam ki, mit gondolok róla, s most szinte ujjongok, hogy végre leírhattam.

Kis ideig még ízlelgetem ezt az édes gondolatot… azután elhajítom, mert az utóíze savanyú.

Hányszor elképzeltem, hogy eltűnik, megszűnik parancsolni, s mégis… Képtelen lennék halálát okozni.

Hogy gyűlölöm magam e gyengeségért! Őt bezzeg nem akadályozta semmi, mikor ide küldött!
…

Áruló…
...

De én… tudnék-e valaha az lenni?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Második nap

Ma megismertem a leendő férjem… Szóval ANNAK a húgát. Első körben legszívesebben rácsaptam volna az ajtót.

Második körben tátogtam, mint a sült hal, míg azt nem vettem észre, hogy néma birkaként követem a folyosókon keresztül.  Meg akartam szabadulni tőle, lerázni valahogy, mert nem kívántam társalkodónőt magam mellé, de eltévedtem, így nem hagyhattam ott, mert nem találtam volna vissza a szobámba. hm. az ő szobájába... szóval már csak ezért sem lehettem vele udvariatlan.

Azután ott ragadtam a konyhában. Ha mást nem, de epres-csokipudingot azt tudnak készíteni az itteniek! Műsoros reggeli volt, a kisasszony, (mint már az első mondatában bemutatkozott, Yazira) ugyanis végig szóval tartott.

Nem voltam kíváncsi se rá, se a kúriára… De több esélyem lett volna megkedveltetnem magam atyámmal, mint hogy a leányba fojtsam a szót.  

Még mindig zsibong a fejem, de azt hiszem, legalább ma nappal is mélyen alszom majd, ő ugyanis végighurcolt a fél birtokon, a tótól az istállóig.

Egy szót sem jegyeztem meg, de tartok tőle, hogy holnap is ő ébreszt majd.  Csak remélni merem, hogy nem párnacsatával! Azt is kinézem belőle… Úgyhogy, ha rajta múlik, az utolsó zugig ismerni fogom a birtokot. Ha nagyon erőlködöm, talán még két napig figyelmen kívül tudom hagyni a csacsogását, de a hét végére az utolsó egérlyuk helyét is megtanítja majd nekem.

 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Harmadik nap

Hogy megmondtam… írtam… megjósoltam! Nem párnát dobott rám, hanem vetődött. Az ágyra. Yazira.  Surra fújva-vernyákolva menekült az ágy alá, s onnan morgott. Percekbe telt, mire a farán meredező kefe visszalapult normális farokká, s végre előmerészkedett.

Yazi ma is körbevezetett a főbb helyeken. Úgyhogy beadtam a derekamat, és megjegyeztem a konyhába vezető utat. Az a cserfes kis átok még azt is kicsalta belőlem, mi a kedvenc ételem.

Nem tudom, hogyan, vagy mikor kotyogtam ki, de az imént közölte, hogy rakottkel lesz az ebéd, és fagylaltos palacsinta. Furcsán csillogott a szeme, és nem tudtam nem észrevenni a fülére akasztott szájszéleit sem. De nem ismerem még eléggé ahhoz, hogy tudjam, minek örül ennyire.

És amúgy is… elfáradtam… Nagyon… Azt hiszem… holazágyam
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Negyedik nap

Csoda történt?! Magamtól ébredtem... Vagy csak álmodom?

A ruháimat egyébként még tegnap előtt bepakolták a szekrényekbe, és a szobámat is berendeztük Yazival. Ez még tegnap volt, de már nem maradt erőm leírni.

Mint kiderült, ő sem tudja, miért telepítették ki a szobájából, de nem haragszik rám, hiszen végül is nem szándékosan túrtam ki. Viszont azt kérte, ha lehet, egy kicsit még hadd maradjon a névtáblája.
Bár ezt csak az után mondta, hogy megpróbáltuk lefeszegetni, és nem sikerült, szóval lehet, hogy inkább a „Ha nem kaphatod meg, amit szeretnél, akkor szeresd azt, amit megkaphatsz”- elvet követte?

Jajj… kopogtatnak. Kislány, ne moost!
…

 Ohh… jelenésem van. De ki az az Elri’Ath?!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Évekkel ezelőtt Elri'Ath Themar megígérte az ikerfivérének, hogy gondját fogja viselni a családnak. Vagy legalább is a feleségének, s gondoskodik arról, hogy Ele'Zear fia biztonságos távolságban élhessen a birtoktól és egyáltalán a politikától. Hiszen mindketten egyetértettek abban, hogy az ifjúnak legyen bár a család egyetlen fiú sarja, kerülnie kell az udvari ügyeket. Nem, nem nevelte el az anyja s lett belőle selyemfiú, de látszott rajta, hogy ha akarják, akkor sem tudják rákényszeríteni a különböző összejöveteleken való bájolgásra.

Emlékezett rá, hogy unokaöccse gyermekként mennyire szeretett borsot törni a házigazdák orra alá, milyen eleven volt... ám ahogy idősödött, úgy csöndesedett el, s a tűz, ami benne égett, kihunyni látszott. Elri'Athot megijesztette a sógornője beteges ragaszkodása a gyerekhez. Látta, hogy Ibreath magához akarta láncolni a fiát, és gyermekeket szeretett volna még maga mellé. Mivel neki már nem lehetett több, így másképpen akarta pótolni. Lehet, hogy magának kellett volna levelet írnia Yzarrnak, nem pedig Ibreathra bíznia az egészet. Elri'Ath rosszat sejtett.

Idegesen markolt a köntösébe. Gyengének érezte magát, de erősnek akart mutatkozni, csak erre az alkalomra. Nem engedhette meg magának, hogy veszítsen a tartásából. A ház gyógyítója most is mellette volt, némán mozgó ajkai mágiát szőttek a beteg hím köré, megtöltve a férfiasan berendezett tárgyalót a gyógyítás semleges, megnyugtató illatával. A család méregkeverője pedig a pincében kísérletezett egy erősebb fájdalomcsillapítón. Olyasmin, amitől mégis észnél marad, s nem kell teljes bódulatban töltenie az idejét. Nem szerette ezeket a szereket, de elviselhetetlen volt a fájdalma, így szüksége volt rájuk.

Átvitette magát a dolgozó szobájába erre az alkalomra, a függönyöket pedig széthúzatta, hogy beengedjék a holdfényt. A fal menti polcokon szabályos rendben kötetek pihentek, ő maga pedig egy széles íróasztal mögött ült. Korábban magasított háttámlájú, impozáns, mégis kissé kényelmetlen szék állt a helyén, de a gyengülő hím, saját megítélése szerint megérdemelt magának annyi kegyelmet, hogy kedvelt, kényelmes karosszékében ülve fogadhassa a vendéget, akit várt.

Mivel a leendő ara már megérkezett, az idős hím adott neki néhány éjt megszokni az új környezetet és vidám, csacsogó unokahúgát,de most már ideje volt magához hívatnia a fiatal nőstényt. Kíváncsi volt már rá, hiszen elolvasta a róla szóló jelentéseket, és a komornyikja is szemmel tartotta a lányt, most már személyesen is találkozni akart vele, hogy néhány dolgot megvitassanak az eddig halogatott bemutatkozáson kívül. Többek között esetlegesen azt is, milyen mélységű is volt a félvérrel való románca? Szerette volna felmérni a leány hajlandóságát és jellemét, még mielőtt rábízza az unokaöccse jövőjét.

Nem halogathatom tovább. 
Lévén nem volt törvényes örököse, fokozatosan romló állapota pedig a közelgő halált jelezte számára, fivérének tett ígéretével ellentétben mégis vissza kellett hívatnia az unokaöccsét.

– Ele’zear, remélem, megbocsátasz nekem ezért! – suttogta maga elé az idős hím. Bíborszín íriszei fáradtan tekintettek az ajtóra. Az asztalon előtte fekvő papírok - a jelentések - furcsán eltértek a lány atyja által sugalltaktól, és ezt a nősténykével is meg akarta beszélni. Szerette volna egyenrangúként kezelni új otthonában, még ha a házasságot illetően nem is volt beleszólása. Ibreath örömére persze, aki Elri’ath sejtése szerint nem volt rest egyéb magánakciókhoz folyamodni.

Mikor lépteket hallott odakintről, tekintetét az ajtó irányába kapta, s félretolta a jelentéseket. Kihúzta magát amennyire bírta, és figyelte, ahogy Ettoin, a komornyik bekíséri a kisasszonyt.  

A leány átlagos termetű, vagy annál talán még alacsonyabb is volt, hosszú, derékig érő haját oldalra fésülve viselte, benne vékony, sötétlila szalaggal. Ruhája szintén sötét, fekete szoknyája lábszárközépig ért, mélybíbor tunikáját pedig nyakig begombolta.

Szigorú és elegáns, mégis törékeny alkatú, gondolta Elri'Ath. Bájos az arca, tetszene Yzarrnak, ha nem lenne ennyire zárkózott.

Fénylő szemein kívül egyetlen ékszere a fülbevalója volt csupán, melyek apró láncocskaként lógtak füléből. Az említett - egyébként kék és lila különös árnyalatában játszó - tekintet felmérte a szoba berendezését, végigfutott a némán kántáló máguson, csak hogy végül megállapodjon az őt hívató hímen.

Az úr tartása büszke volt, Shyara mégis észrevette a beesett arcot, az élessé váló arccsontot és a hím szeme alatti sötét karikákat. Nem tudta, pontosan kivel áll szemben, bár az őt kísérő komornyik udvarias meghajlásából sejtette, hogy magas ranggal bír az idegen hím.

Maga is pukedlizett, majd szinte már közönyösen várta, hogy a másik megszólítsa, hellyel kínálja, vagy pedig bemutatkozzék. Sem kedve, sem őszinte érdeklődése nem volt neki kezdeményeznie a beszélgetést.

– Foglaljon, helyet kérem! – szólalt meg végül a hím határozott hangon, s az íróasztal előtti két fotel felé intett. Shyara engedelmeskedett, és szoknyáját eligazítva maga körül, leült a hozzá legközelebbi fotelbe, bár az túlzás, hogy kényelembe helyezte volna magát, hiszen puszta jelenléte a házban is olyasmi, amihez se kedve, se kénye nem volt. Egyenes háttal ült, mint aki karót nyelt, (bár ennek nem volt tudatában) s kezeit térdén nyugtatva figyelt a másikra.

– A nevem, Elri'Ath Themar. Ennek a háznak a jelenlegi Ura.  Önben bizonyára Shyara Siryel Kisasszony tisztelhetem. Kérem, tekintsen el a formalitások egyéb alkalmazásától irányomban, hogy miért, erre később térnék ki. – A hím ajkát halk nyögés hagyta el. Inkább fájdalmas volt, mint elégedett, s az asztallapon pihentetett kezei is ökölbe szorultak egy pillanatra. Shyara felvonta ívelt szemöldökét, akaratlanul is elárulva csodálkozását a furcsa kérés miatt. Mivel kissé érdektelen volt ebben a társalgásban, így nem igazán figyelt fel a hím fájdalmának jeleire.

Ettoin jobbnak látta közbeszólni. – Parancsolnak egy kis frissítőt? – kérdezte, s Elri'Ath biccentett, Shyara pedig először el akarta utasítani, ám végül mégiscsak elfogadta az italt. Nem árt valamivel lefoglalnom magam, gondolta kissé gúnyosan. Nem mondhatni, hogy örömmel jött. Sem ebbe a szobába, sem az egész birtokra, bár természetesen tisztában volt saját - nulla felé közelítő - esélyeivel, abban az esetben, ha ellenszegülni támadt volna kedve családja akaratával.

– Tulajdonképpen, meglepett, hogy az édesapja ilyen hamar bele egyezett a kérdésembe – kezdett bele Elri'Ath, s fürkészően pillantott a passzívan poharát bámuló kis nőstényre. Igen, csak egy kérdést tett fel a levélben. De ő máris egy egész lányt kapott. – Mindössze két levélfordulóba telt, s Önt máris ide küldte. – Továbbra is a nőstényt figyelte, hátha ki tud olvasni az arcából valamit. Viszonylag egyenletesen fogta meg az elé tett poharat s úgy kortyolt belőle.

Shyara próbálta megőrizni a közönyösség álarcát Elri'Ath utalgatására, ám a levelek számának említésére összefacsarodott a szíve. Hát csak ennyi?- jajdult fel gondolatban, s szeme gyanúsan bepárásodott. Ajka megremegett, de összeszorította, akárha dühös lenne, s talán az is volt - önmagára, amiért még mindig ennyire érzékenyen érintette atyja zordsága.

Kissé félrefordulva a padlót kezdte fixírozni, míg visszapislogta a tolakodó bánatcseppeket. Arcán talán a szégyen is elidőzött kissé. Mire megy ki a játék? Tudni akarja, mennyire vagyok egyedül? Vagy csupán élvezi, hogy a szemembe vághatja atyám árulását?

Shyara tekintete dühösen villant, majd látva Elri'Ath nyugodt, támadást vagy gúnyt nélkülöző arckifejezését, lehunyta a szemét. A hím nem igazán lepődött meg a viselkedésén; a jelentések szerint viharos volt a lány távozása, gyors, és szinte minden érzelmet mellőzött.

– Megkérdezhetem, hogy mennyit tud Ön a mi családunkról? – szólalt meg Elri'Ath egy rövid szünet után, ami alatt a lány és ő maga is összeszedhette magát. Hátradőlt, összefonta a mellkasa előtt a karjait.

Hogy megkérdezheti-e? Épp most tette … De azért kerüljük a felesleges udvariassági köröket, gondolta gúnyosan a leány, majd bólintott, mielőtt pillanatnyi szarkazmusa kiült volna az arcára. Bánatát is csak a szemei árulták el.

– Kislánykoromban a nevük felért egy szerződéssel, vitás ügyekben erősen befolyásolta a döntést. Azután váratlanul elkopott, új nevek és idolok jöttek. Hogy kik... az soha nem érdekelt. De az utolsó pletyka, amire még emlékszem, az örökösük eltűnéséről szólt. Feltételezem, azóta megkerült...

Hiszen ha valóban eltűnt, akkor hogyan is adnának hozzá?

Shyara vetett egy beszédes pillantást a szemben ülőre, melyből a hím leszűrhette, hogy a lánynak is megvan a magához való esze; majd kortyolt az italából.

Tehát tudja, hova érkezett, helyes.

– Nem, nem került elő az unokaöcsém. – A hím arcán szomorú kifejezés jelent meg, s a mondat hallatán Shyara feszülten kapott levegő után. Ha nincs unokaöcs, akkor kit szemeltek ki neki?! Inkább nem mert belegondolni, s riadt, ám ösztönös kérdését magában tartva várta a folytatást.

– Viszont, botor dolognak tartom az apja részéről, hogy meg sem kérdezte, ki volna a férje… - merengett Elri'Ath. – Maga igazán rendesnek lánynak tűnik, de... Ilyen felelőtlen hímet, mint a maga apja, sosem láttam, már bocsásson meg!

A kis nőstény kerülte a másik pillantását. Szívesen egyetértett volna a hímmel, s egészen megnyugtató volt hallania végre valakit, aki ellent mert mondani az atyja véleményének, ahelyett, hogy csak annak szavait szajkózná; ám nem tette. Tartott tőle, hogy sértettsége és bánata tiszteletlenségbe csapott volna át, s nem kockáztathatta, hogy esetleg visszajusson a fülébe. Ráadásul... ami az atyja szégyene, az az övé is volt, míg a családhoz tartozott. Az esküvőig pedig kicsit a két család közötti mezsgyén ácsorog majd, s igyekezhet megfelelni mindkettőnek.

Elri'Ath megszakítás nélkül folytatta gondolatmenetét.

– Meghagyta, hogy egy éven belül meg kell házasodnia. Alá kell rendelnie magát a ház feljebbvalóinak… – rosszallóan sóhajtott. Kezdett mérges lenni. Nem a lányra, csak a levélben található dolgok miatt. Egy erősebb fájdalom roham cikázott végig a testén, az ajka megremegett, s meg kellett támaszkodnia az asztallapban. Vett pár nagyobb levegőt, majd Shyarára pillantott. A lány érdeklődését eddigre már felkeltette az idősebb hím, s elfogadása is kialakulóban volt Elri'Ath felé; így aztán figyelmét nem kerülte el a másik megakadása. Ugrásra késze megfeszült, s közelebb hajolt az asztalhoz, s ezzel együtt Themar úrhoz is, ám nem tudván, miben segíthetne, megtorpant. Már épp megkérdezte volna, mikor a hím intett neki, hogy ne szóljon közbe. Folytatni akarta, amíg még bírja.

- Yzarrt, keressük jelen pillanatban is, örülnék, ha még ebben az egy évben meglelnénk, de nehezen akadunk a nyomára. Mindenekelőtt tudnia kell, hogy ha rajtam múlik, nem így intézzük mindezt. Találkozni akartam az apjával, majd bemutatni magukat egymásnak az unokaöcsémmel. De így a terveim felborultak… Időt akartam hagyni kettejüknek. És… ha… ha egyáltalán nem zárkóznak el egymástól, akkor Yzarrt arra az útra terelni, hogy keljenek egybe–   sóhajtotta a hím, miközben a tenyerébe hajtotta a fejét. Ekkor lépett oda Ettoin egy tálcával a kezében, amelyen egy átlátszó folyadékkal teli pohár volt, és az illatból ítélve narancslé. Remegő kezekkel nyúlt a felkínált folyadékokért az idős hím, s pár percnyi csend után kissé megtörtebb hangon folytatta. Shyara nem szólt közbe.

– Kisasszony, én beteg vagyok és Yzarr az Örökös. Meg kell találnom azt a fiút, hogy helyembe lépve gondoskodjon a családról és visszaszerezze régi pozíciónkat. Ám ezt nem teheti meg asszony és utódok nélkül - dőlt hátra ismét a székében. – S bocsásson meg, ha felfordulást okoztam az életében a választásommal de nem tudhatom, mennyi időm van még hátra, s nem szeretném, ha a birtok és az itt élők eddigi nyugodt élete szenvedné kárát a halálomnak. Gondolnom kell a többi éjjáróra, akiknek ez a hely az otthona, s a többiekre is – fejezte be összeszorított fogakkal Elri'Ath. Elhalkulva fürkészte a bájos arcot s az érdekes, lilás szemeket. Yzarr fiamnak is hasonlóan különleges a tekintete, merengett magában az idős hím.

Shyara szótlanul hallgatta a hím szavait, s igyekezett nem elfelejteni semmi fontosat. Végül, mikor a másik nem beszélt tovább, elgondolkodva fonta össze maga előtt a kezeit, majd kis idő elteltével halk hümmentéssel pillantott fel.

– Nos… Az indokai érthetőek, uram, és teljességgel logikusak. Az ön helyében vélhetőleg én is hasonlóképpen cselekednék. Ám a magam szemszögéből nézve…–  Elkínzott pillantást vetett a hímre, s megpróbálta nem túlságosan kiteregetni a lapjait, ám önmagát sem akarta elárulni azzal, hogy jelentéktelenebbnek állítja be a problémát, mint amekkorának valóban érzi.

– Értem a bocsánatkérését, és sajnálom, hogy tervei nem úgy haladnak, miként azt szeretné. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, nem haragszom. Jelen pillanatban, bocsásson meg az őszinteségemért, mindent és mindenkit utálok. Egyelőre még képtelen vagyok megbocsátani önnek avagy atyámnak ezért a döntésért. Túl sokat vettek el tőlem, s ezen az sem változtat, hogy már számítottam rá – közölte udvariasan a kis nőstény, s bár kedves nem tudott lenni, azért támadó sem volt a hangja. Sokkal inkább a saját érzelmeit kordában tartani kívánókra jellemző feszült, egyenletes hangot ütött meg.

– Ám idővel minden érzés csillapul, s az, hogy még nem érzem, nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz ez a közhely. Ismerem magamat annyira, hogy tudjam, meg fogok békélni valamikor, – kissé fáradtan, kissé gúnyosan húzta félmosolyra a száját és szusszantott – de kérem, engedje meg nekem, hogy legalább a haragomat megőrizzem egy kis ideig még, ha már a macskámon kívül másom nem maradt! – Kis kezeit ökölbe szorította, majd kiengedte. Tudta jól, hogy a másik nem érdemli meg a haragját.

– Az unokaöccse is érdekes kérdés. Nem hiszem, hogy tudnék tenni bármit is az előkerítése érdekében, és ismét bocsánatot kell kérnem, de nem is tudnám rávenni magam, hogy segédkezzem benne. Nem kívánok férjhez menni, nem vagyok kíváncsi a rokonára, s minél később kerül elő, én annál tovább ringathatom magam abban a hitben, hogy csak rossz álom az egész. Persze ez nem megoldás, tudom jól… – tette hozzá csöndesen, szelíd pillantást vetve a hímre – de egyelőre nem telik tőlem többre. Nem ígérhetem, hogy jó feleség leszek, s jelenleg a gyermekek kérdésére is igen gonosz, férfiak számára fájó és végleges választ adnék… amit persze nem tennék meg, de erős a kísértés… – utalt a kasztrálás és más efféle antibaba-programok iránti vágyára, s azonnal mondott is le róluk. – Nem tudom, mennyi ideje van még, uram… és sajnálom, hogy nem felelhetek meg az ön elvárásának úgy, ahogyan szívesen tenném akármikor máskor, olyasvalakivel, akinek a céljait értem és követendőnek tartom. Ám ha valamit most még nem lennék képes elfogadni, de hosszútávon fontos lenne, kérem, írja le, vagy ossza meg valakivel, aki pontosan emlékszik rá; hogy ha tiltakozásom múltán szeretnék megfelelni a kívánságainak, akkor legyen, aki pontosan mondja el nekem.

Elri'Ath szó nélkül hallgatta a lányt. Elszomorította, ugyanakkor nem lepte meg Shyara kelletlensége, de így legalább abban biztos lehetett, hogy értik egymás álláspontját. Még ha az egyezséget nem  is bonthatta fel, szerette volna, ha Shyara nem érzi szükségesnek, hogy titkolózzon előtte.

– Mindössze egy dolgot szeretnék kérni Öntől: amennyiben előkerülne az unokaöcsém, és nem tudna az állapotomról, tájékoztassa őt, amint tudja. Valamint, Ibreath asszonyságtól tartson tisztes távolságot, ha teheti, ne foglalkozzon vele; ha pedig nehézségei támadnak, Ettoinhoz nyugodtan fordulhat. Természetesen rám is számíthat.  – Kortyolt a narancsleves poharából, majd folytatta: – Yzarrt érzékenyen érinti a házasság témaköre, így ha előkerül, csak óvatosan tájékoztassa arról, hogy ki is ön. Megtiltottam a személyzetnek, hogy bármit is közöljenek az ifjúval majd ezzel kapcsolatban. Önre van bízva, hogy miként szeretné a tudomására hozni. Ha szeretné, bejelenthetjük, bemutathatjuk, vagy ahogyan jónak látja. – Megköszörülte a torkát, és újabbat kortyolt a poharából.

Shyara hallgatott, majd végül bólintott.

– Rendben van, ezt megígérhetem – mosolygott halványan, de megnyugtatóan a beteg úrra. – Ám a bejelentés egyelőre tárgytalan, lévén az unokaöccsét még keresik. De ha megkerült és mégis szükségét látnám, szólni fogok. Ha Ibreath asszonyban nem bízhatok, önt pedig értelemszerűen nem zargathatom minden apróságért... akkor kitől kérhetek segítséget, vagy… vagy tanácsot? – kérdezte zavartan a lány, s várta a választ. Az öreg hím tisztességesnek, és mindenek előtt egyenesnek tűnt, ám Shyara látta, mennyire megterheli egy kis beszélgetés is, és tudta, hogy a betegségeknek van egy olyan rossz szokásuk, hogy idővel csak rosszabbodnak. Tehát hosszútávon nem támaszkodhatott Elri'Ath-ra. Ezért kérdezett vissza, hogy tudja, kire számíthat bizalmasként vagy tanácsokért.

– Ettoin mindenben a segítségére lesz – felelte egyszerűen a hím, majd érdeklődve nézett a lányra.

– Viszont valamire felettébb kíváncsi volnék, mondja, ha van sejtése, miért akart az édesapja megszabadulni magától ilyen gyorsan? És valóban nem engedett egyetlen szolgáló lányt sem el önnel, csak a macskáját? – Elri'Ath gyanúsnak, és kegyetlen módszernek találta azt, ahogyan Sabrar Siryel elszakította a lányát a múltjától. Újfent a poharáért nyúlt, valamivel el kellett foglalnia magát, hogy ne érezze a belülről feszítő kínt. Alig észrevehetően, de apró veríték cseppek jelentek meg a halántékán. Várta a választ, s nagyon remélte, hogy a beszélgetés hamarosan véget ér. Egyre nehezebben tartotta magát.

A kis nőstény felkapta a fejét a kérdésre. Vajon mennyit mondhat el, s mennyit kell szépítenie az udvariasság nevében? Zavartan állt fel, s kezdett járkálni, végül megszólalt.

– Atyám meglehetősen rossz véleménnyel van rólam, s úgy érezte, fenyegetést jelentek rá. Feltételezem, ezért kívánt egy távoli házhoz küldeni, ahol kapcsolatok híján, elszigetelten nem befolyásolhatom az ottani eseményeket. Hogy igaza van-e vagy sem, azt nem tisztem eldönteni. Az érzései attól még ugyanazok. A legtöbb, amit tehetek, hogy elfogadom a döntését, saját véleményemtől függetlenül, s bízom benne, hogy mások nem osztják az ő véleményét a megbízhatóságommal kapcsolatban. – Felsóhajtott, s kérdőn pillantott a hímre, hogy lássa, az mit szól az imént elhangzottakhoz, s esetleg mit gondol őróla.

Elri'Ath szemöldöke felkúszott a lány hangjába keveredett kétségbeesés hallatán. Segíteni szeretett volna neki, és remélte, hogy a lány idővel megszereti A Themar birtokot. Sajnálta valamelyest Shyarát, de a saját családjának érdekei fontosabbak voltak.

– Hmm… érdekes. Ezt majd eldöntjük mi! Rendben? – pillantott a nőstényre, majd Ettoinra.

Shyara hálásan viszonozta Elri'Ath pillantását, majd bólintott.

– Pillanatnyilag ennyi volna, s bár tisztában vagyok vele, hogy még nem került elő az unokaöcsém, én mégis reménykedem… – sóhajtott a hím, majd köszönésre emelte a poharát. – Távozhat, s ha valamiben szükséget szenvedne, forduljon bátran a komornyikomhoz. – Igen, nem győzte hangsúlyozni: ők nem szeretnék megkeseríteni a nőstény életét a jelenleginél jobban.

A kis nőstény letette poharát az asztalra, aggódva végignézett a beteg családfőn, majd engedelmesen kifelé indult. Ám az ajtóból még visszafordult.

– Köszönöm az őszinteségét, uram, és… vigyázzon magára.

Apró mosoly jelent meg az idős hím ajkán, letette a poharát és miután a nőstényke távozott, felállt, s az udvari gyógyító segítségével betámolygott a szomszédos szobába.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

[negyedik éji naplóbejegyzés folytatása]

Öhm… nos… érdekes beszélgetés volt ez. Azt hiszem, feltépte a sebeket, amiket Yazira elfeledtetett velem szüntelen csevegésével.

Hát még Elri’Ath úrnak is feltűnt, atyám mennyire szabadulni kíván tőlem! Azt hittem, élvezettel dörgöli az orrom alá… de végül kiderült, hogy félreismertem.

Nem tudok nem haragudni rá és atyámra, de ez utóbbival ellentétben… Azt hiszem, tiszteletre méltó családfő.

A mi családunknak is efféle vezetőre lenne szüksége… olyanra, aki figyelembe veszi az utódok érzéseit is, és ha a helyzet köti is a kezét, mégis szán időt arra, hogy elfogadtassa velük a döntését. És egyáltalán… hajlandó elmondani a szándékait, s megokolni a döntéseket, melyeket mások életéről hoz.  

Atyám ezzel szemben… nem hajtja más, csak a rögeszméje, s néha csak azért hoz illogikus döntéseket, hogy megtévessze az ellenségeit.

Ha nem ármánykodással és megvesztegetéssel szerezte volna meg anyám kezét, s vele a pozícióját, s nem szerzett volna magának ennyi ellenséget, most kevesebb félnivalója lenne, s nem keresne ellenséget a családján belül is.

Ó, mennyire haragszom rá! … Mély levegő… Témaváltás…

Elri’Ath, nos, bocsánatot kért.

Szolgáktól sokszor hallani ilyet… a bálokon, ha túl részeg a sok ficsúr, józanabb cimboráik olykor elejtenek egy-két szabadkozást… De az urak nem szoktak lealacsonyodni odáig, hogy náluk kisebb rangút megkövessenek.

Azt hiszem, lesz min gondolkodnom az elkövetkező pár napban. 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ötödik-hatodik-hetedik nap

Na és most… azt hiszem, ideje újra leülni és összeszedni a gondolataimat. Yazi kevesebbet csapongott köröttem, és nekem is több dolgom volt, így hanyagoltam az írást egy kicsit. 

Ettoin valóban segítőkész komornyik, ahogyan azt Elri’Ath úr is megmondta. A Nagyasszony viszont kiállhatatlan, ahogyan azt Elri’Ath ... úr is megmondta...

Nem is tudom, miért vagyok meglepve; elvégre a családfőnek ismernie kell a háza népét ahhoz, hogy gondoskodni tudjon róluk… Mindenesetre ő Hárpiának nevezte az asszonyságot, és volt benne valami igazság. Sérti a fülem a hangja, s tudván, hogy atyám levélben külön kérte őt, „hogy megfelelő beilleszkedésemet felügyelje”, görcsbe ugrik a gyomrom, vajon mikor találja úgy, hogy vétettem őnagysága szabályai ellen. Azt hittem, a költözéssel kikerülök atyám látómezejéből, de úgy tűnik, ismét csak tévedtem. Még itt, mérföldekre tőle is képes befolyásolni az életemet! Ha meglátom azt a nőstényt, elfog a futhatnék és bár Ettoin segítségemre van és ha tud, figyelmeztet a közeledtére, mégsem várhatom el tőle, hogy folyamatosan őrködjön a kedvemért. Nem állhat mellettem örökké… Gyűlölöm ezt a láthatatlan pórázt! Már otthon is fuldoklottam tőle, ám most szinte rosszabb, hisz nem látom; nem tudhatom, mikor rántanak rajta, s mikor fordítanak más irányba, mint amerre menni szeretnék.

Egyébként csatlakoztam a ház gyógyítója mellé, mondhatni inaskodni kezdtem nála. Meglepően sok gyógynövény található a birtokon, és bár nem konyhakertben nőnek, azért látszik, hogy rendesen gondozzák őket. Milyen előrelátóak… Bár hogy miért tartanak ennyi mérgező növényt is, rejtély. A gyógyító tapasztaltnak tűnik, kétlem, hogy puszta figyelmetlenségből hagyná teremni ezeket, akkor viszont nyilvánvalóan szükség van rájuk.

Talán a Hárpia hóbortja lehet, ki tudja. Természetesen erre nem kérdeztem rá, részint, mert valójában nem érdekel, részint pedig azért, mert ha netalán kedvem támadna a csevegéshez, Trenil felelősségteljes, szigorú arckifejezése akkor is elvenné. 

Eleinte meglepett, hogy milyen sok félelf áll a Themarok szolgálatában. Többek között Elri’Ath gyógyítója, és a szakácsné is. Bár ez eddig csak kettő, mégis jóval több, mint amennyit atyám a birtokára engedett. Szokatlan, sőt, idegen számomra ez a hely, de legalább az egy Yazirát kivéve senki nem unszol, hogy beszélgessek, és Trenil is csak a növényeiről beszél, ha szükségét látja, de nem szól feleslegesen. A gyógynövények ágyásait általában kertész gondozza, de vannak kényesebb fajták, amelyekre Trenil különös figyelmet fordít, s maga gondoz. Az elmúlt három nap során engem is dologra fogott, de nem tiltakoztam. Megállapította, hogy a növények társasága jót tesz a léleknek, de ennél többet szerencsémre nem mondott. Enélkül is éppen elég élénk még Zeron hiánya, nem hiányzik, hogy kioktassanak miatta. 

De igaza volt. A friss föld és az alkonyati szellő illata megnyugtató, és szeretem is, ráadásul Trenil sem tartott szóval, így kertészkedés közben lehetőségem volt gondolkodni. Az istenekre, mást sem tettem az elmúlt napokban, csak gondolkodtam! Miért küldött el atyám ily hirtelen? Két nap nem elegendő egy eljegyzés megtárgyalásához, ha pedig hosszabb ideje szervezi, miért nem tudtam róla? És… miféle eljegyzés az, ahol a vőlegénynek se híre, se hamva? 

Nem, mintha hiányolnám, addig jó, míg távol marad. De ez… akkor is zavaró.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Tovább olvasom