Harmadik fejezet - A szükség nagy úr

A kisnőstény magára maradt a beteggel. Nem kívánta, de elfogadta ezt a feladatot, melyet a Nagyasszony bízott rá. Nem ellenkezett. Egyelőre még abban a fásult-fáradt állapotban leledzett, melynek legfőbb jellemzője, hogy figyelmen kívül hagyja a problémát, hátha hamarosan kiderül, hogy tévedés volt az egész. Mindazonáltal nem kívánt nyílt háborúba kezdeni a ház úrnőjével, így engedelmeskedett, amikor kellett.

Miután eltávolította a fegyverként használható eszközöket a teremből, leült az ablakpárkányra, és szomorúan bámult ki az ablakon.  Hiányzott neki az, akit maga mögött hagyott, de nem volt sok ideje a múltján rágódni, mert Yzarr mocorogni kezdett, majd hangot is adott jelenlétének. Mikor megpróbált felülni, Shyara leugrott az ablakpárkányról, és határozottan megfogta a hím vállát, pont, mielőtt az másodszorra is a felüléssel próbálkozhatott volna. Halk, mégis semleges hangon szólalt meg, és úgy állt, hogy Yzarr könnyedén ráláthasson. – Feküdjön vissza. Innen egyhamar nem fog felkelni, erről gondoskodtak páran. Szomjas? – mivel látta, hogy a másik a kancsó felé indult el az imént, hát töltött belőle egy pohár vizet.

– Sejtettem. Kapott kiképzést? – kérdezte összeszorított fogakkal a hím, s mogorván elbámult a nőstény arca mellett, miközben tűrte, hogy visszatolják az ágyba. – Hányan őrzik a házat? Mikor van őrségváltás, hányan vannak az ajtómban?  – beszéd közben alig észrevehetően a pohár felé pillantott. A vízcsorgás hangjától összeugrott a torka és nagyot nyelt. Rühellte az egész helyzetet, tudta, hogy direkt rendezte így az anyja. Utálta, ha ki van szolgáltatva másoknak. Ezerszer lett volna egy városi ispotályban és nem itt!

A kisnőstény értetlenül pillantott Yzarra az első kérdése után.
– Kiképzést? Ha arra gondol, hogy vázolták-e, mire számíthatok magától, akkor igen. Említették a lenyűgöző meggyőzőkészségét és udvariasságát, mellyel csupán kedvessége vetekedhet – mosolygott gúnyosan a hímre, miközben gyakorlatilag kitért a kérdése elől. Senki nem kötelezte kedvességre a másikkal kapcsolatban, senki nem mondhatta meg neki, hogyan bánjon vele, míg fel nem gyógyul. Pusztán az egészségéért kellett felelősséget vállalnia, abba pedig Yzarr nem fog belehalni, ha nem kap minden kérdésére azonnal választ. Így aztán Shyara a második kérdésre sem felelt megfelelően, még mindig magánál tartva a poharat. – Miből gondolja, hogy elmondom? Vagy egyáltalán, hogy van róla fogalmam? – kérdezett vissza, jelezve Yzarrnak, hogy nem valószínű, hogy ápolójától túl sok segítséget kaphat majd a szökéshez.  Látta a hím szomjas nyelését, ám a poharat még nem adta oda. A Nagyasszony figyelmeztette, hogy nehéz természet az ifjú, s nem árt, ha emlékezteti kiszolgáltatott helyzetére Yzarrt, mielőtt túl gőgösen kezdene viselkedni vele szemben. Így aztán várt.

Jól van, tehát kiselőadást kaphatott rólam. Úgy tűnik, hű szolga a kicsike –állapította meg magában Yzarr. A fogát szívva cöccentett egyet. Az elhangzott kérdéssorozat feldühítette, hiszen nem volt hozzászokva, hogy a kérdésre kérdéssel válaszoljanak neki.

– Itt van, nem?! A házban. Itt lakhat egy ideje, hogy észrevegye! – morogta összeszűkült ezüstszürke szemekkel, melyekkel a nőstényre meredt.  Egyvalamit még megtudott a kitérő válaszokból: valószínűleg nem sok fogalma lehet a nősténynek a közelharcról, ha ennyire titkolózik. Belül örömtelien dobbant meg a szíve. Remény a menekülésre. Aprócska, de talán esélye még lehet rá. - Holnapig kell várnom arra, hogy megkapjam azt a poharat?! – csattant fel türelmetlenül. – Anyám! Romlik a kiszolgálás! – vakkantott jó hangosan az ajtón túlra. – Ha nem a sérüléseimbe, de szomjúságba minden bizonnyal bele fogok halni! – morogta, azzal magára rántotta a takarót.

Shyara megdöbbenve meredt Yzarra a hím nem túl visszafogott dühöngése után. Bosszantotta a másik viselkedése, de igyekezett nem kimutatni. Elvégre nem is Yzarral volt baja, hanem egyszerűen csak nem volt képes felfogni azt a szenvtelenséget, amelyet a hím meg mert engedni magának a családjával szemben. Shyara számára ez a hangnem megengedhetetlen volt, így kissé letaglózta Yzarr pofátlansága.
Első dühében majdnem a hím képébe locsolta a vizet, ám elszámolt háromig, s máshogy döntött. Szinte lesajnáló hangnemben felelt a lábadozó örökös kifakadására, mintegy tisztázva a helyzetet:
– Ellentétben magával, én nem menekülök a kötelességeim elől, így bocsássa meg nekem, hogy nem mértem fel az őrség képességeit. – A kis nőstény arca szinte kifejezéstelen, pusztán hangjából következtethetett Yzarr arra, miként vélekedik róla Shyara. Lassú mozdulattal emelte a szájához a poharat, s kiürítette. Azután határozottan a hím kezébe nyomta. – Tessék, uram, a pohara. Ha vizet is kíván, előbb kérnie kell. – Hangja monotonon, abszolút semlegesen szólt, hiszen tisztában volt vele, hogy egyetlen szolgáló sem engedhetne meg magának ennél többet. Így is a hierarchia határait feszegette volna, ha nem használhatta volna mentségének azt, hogy a Nagyasszony nevezte ki őt Yzarr mellé, s hatalmazta fel rá, hogy sajátos módon kezelje az ifjút. Ám arra már nem vetemedett, hogy kioktassa a család iránti tiszteletről és kötelességekről, hiszen azzal már túlságosan is kilépett volna a szerepéből. Azt pedig nem akarta egyelőre, hogy Yzarr rájöjjön, ki is ő valójában.

Ha nem, hát nem… Nem fogok könyörögni – gondolta Yzarr. Mindig is ezt utálta ebben az egész kócerájban: formalitások és ranglétra és az a sok álarc. Hát már baj volna az is, hogy kifejti a véleményét erről az egészről? Egy lesajnáló pillantást vetett a nőstényre, látva a feléje nyújtott üres poharat. Ülőhelyzetbe tornázta magát, magasról tett arra, hogy neki most feküdnie kellene. Kifordult az ágyból és így már a nősténnyel ült szemben, lábai lelógtak az ágyról. Hatalmasakat szuszogott az erőfeszítéstől, amibe került neki az iménti kis akciója, de elvette a poharat, majd a kancsóért nyúlt. Remegő kezekkel töltött magának.

Shyarát egy pillanat alatt kiverte a víz, látva, mennyire megerőltette magát a hím. Nem erre számított. Mondták neki, hogy makacs az örökös, de eddig nem hitte, vagy csak nem érdekelte a dolog.  Egy pillanat alatt mart belé a bűntudat, amiért provokálta a másikat. Nem tudta, mit tehetne. Nem merte visszanyomni Yzarrt az ágyra, félt, hogy esetleg fizikai fájdalmat okoz az amúgy is épp eleget szenvedett hímnek. Ugyanakkor a lelki támadást sem merte megkockáztatni, amit tette jelenthetett volna a büszke ifjúnak. Dermedten állt, és nézte, amint a másik kiszolgálja magát, s valószínűleg csak azzal sikerült volna mozgásra bírni a kis nőstényt, ha Yzarr elveszíti irányítását a kancsó fölött.

– Úgy, szóval Maga szerint, kötelességem, hogy belemenjek egy házasságba? Legyek szolgalelkű és vessem alá magam a társadalmi elvárásoknak?! Így gondolja?!  – Yzarr nagy erőfeszítések árán talpra állt, és onnét pillantott a nőstényre. Sértette, hogy egy senki kioktatja arról, hogy mi a kötelessége. Talán csak az új szolgálónak nem meséltek az előző feleségéről, aki meg akarta ölni őt, csak éppen belepusztult a próbálkozásba. Yzarr akkor megfogadta, hogy soha többet nem nyitja meg a szívét és lelkét senkinek sem. Persze erről a szolgáló ezek szerint mit sem tudott. – Maga is csak a parancs miatt szolgál, nem? Azért van itt, mert Ő azt mondta?! Akkor parancsolom, hogy hagyjon magamra! – Egyedül talán az csorbított a tekintélyén, hogy alig állt a lábán és szédült. Talán túl hirtelen állt fel. Csak akkor fog lefeküdni ismét, ha magára maradt.

A hím heves kérdéseivel szemben Shyara védtelennek érezte magát, s egy aprót talán még hátrébb is lépett, ugyanis Yzarr afféle kérdéseket tett fel, amelyek benne is motoszkáltak. Csakhogy a lányban erősebb volt a neveltetés diktálta engedelmesség. Mielőtt kiesett volna a szerepéből, még meg tudott kapaszkodni családja szabályaiban, s rendezte kissé arcvonásait is. Ám szeme szomorúbb volt, mint korábban, s kissé távolabbra is tekintett, akárha nem csak Yzarrt látná; mintha részben magába is tekintene, nem csak a hímre.
Távolságtartóan fonta össze karjait maga előtt, s valóban lépett egyet hátrafelé, hogy ne kelljen annyira felnéznie a hímre.

– Miért kérdezi? Elvégre csak egy szolgáló vagyok, aki mellesleg bizonyára felettébb élvezi, ha a maga bőrét varrogathatja – utalt ezzel arra, hogy ő volt az, aki összefércelte a hím sebeit. Hangja kissé furcsán csengett, ahogyan némi sértettség és dac, talán esetleg harag és gúny keveréke mögé próbálta rejteni saját érzéseit. – Örüljön, hogy nem hímeztem virágokat a sebei köré, most pedig legyen szíves visszafeküdni, mielőtt a maradék vizet a továbbiakban a pohara helyett a fejére öntöm! Nem szeretném látni, hogy egy félkancsónyi víz leveri a lábáról, ha már ilyen hősiesen állásba küzdötte magát – fenyegette meg a hímet, bár szavainak éle tompulni látszott a mondat végére. Yzarr talán némi tiszteletet is kihallhatott a lány hangjából, ha nagyon figyelt, hiszen nem kis fájdalomtűrésről tett tanúbizonyságot azzal, hogy sebei ellenére így felkelt. – De legyen. Ha maga nem hajlandó kérni, akkor megteszem én. Kérem, feküdjék vissza és takarózzon be. Ha megteszi, szólok Ettoinnak, hogy hozzon egy váltás tiszta ruhát magának. Bizonyára éhes is, a vacsora is hamarosan érkezni fog – tette hozzá ajánlatát a lány, hátha ezzel némileg együttműködőbbé teheti Yzarrt. 

A hím bosszússágát csak a halántékának lüktetése árulta el. Ülni akart, feküdni, aludni. Békében lenni.  Fáradtan masszírozta meg az orrnyergét és fonta össze maga előtt a karját.

– Igazán figyelmes Magától, hogy felfigyelt az egyéb hiányosságaimra és igen, megköszönném a vacsorát is… – préselte ki az összeszorított fogai közt az utóbbi mondatot. Visszaülni, igen talán az is jól esne, de veszettül szomjas volt, ezt pedig nem volt rest pótolni a gépies mozdulatokkal. Igazából nem vallotta volna be nyíltan, de nem bírt vissza ülni. Így csak állt ott az ágy mellett, mint akinek muszáj.

Shyara már majdnem megengedett magának egy megkönnyebbült, békülő mosolyt, hallva, hogy Yzarr száját elhagyta a köszönöm szó, még ha csak feltételes módban is, ám voltak még tisztázatlan kérdések a kettejük kapcsolatát illetően.

– Ami a korábbi kérdéseit illeti: ne tévessze meg az uram megnevezés, nem jelent semmit, pusztán formaság. Engem nem irányíthat, s ezt minél hamarabb fogadja el, annál könnyebb dolgunk lesz egymással. – Shyara hangja lemondó, fáradt tónusban szólt; nem vitatkozni kívánt Yzarral, hanem talán nem túl feltűnően, de békejobbot kínált, vagy talán kért? Ám maga számára is túl kétértelműen fogalmazott, s ettől a hideg is végig futott a hátán.
Nem! Nem lesz dolgunk egymással, csak amíg muszáj! Kizárt, hogy mi ketten… – tiltakozott magában a gondolat ellen, s ezért sietve pontosított:
– Már a lábadozása alatt – tette hozzá a rend kedvéért, önmagát is nyugtatva, nem csupán Yzarrt. 

Yzarrnak kisebb kilengések árán sikerült tölteni magának egy újabb pohárnyi vizet, de most több ment mellé, mint bele. A koncentrálás és fájdalom miatt az ajkába harapva emelte fel az asztallapról az ivó alkalmatosságot, majd a mozdulat meg is szakadt. Szemei elkerekedtek.

– Tessék?! Akkor mi tartja vissza? Szabad az út, mehet… – intett az ajtó irányába. – Az ajtót kinyitni! A felcserné asszonyság, ki maga rendelkezik Önnönmaga felett, távozni készül! – s tett pár tétova lépést az ajtó irányába. Útközben megkapaszkodott az ágy végében és vett pár nagy levegőt. Shya látta, hogy az ifjú bőrén verejték gyöngyözik, és szerette volna figyelmeztetni Yzarrt, hogy ne erőltesse meg magát. Ám a hím makacsságával szemben tehetetlen volt. Próbálkozott szidással, majd kérlelt is, csakhogy a másik, úgy tűnik, immunis volt ezekre.

Yzarr parancsa süket fülekre talált, az ajtó nem nyílt ki, csupán erőlködése járt sikerrel: a hím lába és törzse görcsbe rándult, nyilalló-égő fájdalom töltötte ki izmait, és talán csak Shyara sűrű öltéseinek volt köszönhető, hogy nem nyílt szét egyetlen sebe sem.

A pohár már rég kiürült, de nem azért, mert kiitta a tartalmát, sokkal inkább, mert kilögybölődött a tartalma az ajtó felé vezető úton. – Hiszen meggyógyultam, mi tartaná még itt, nemde?! – felelte a válla felett hátra pillantva. Ám a test itt adta meg magát, s egy hang nélkül csuklott össze az erőfeszítéstől verítékben úszó hím. Megerőltette magát, s meglett az eredménye. A pohár csörömpölve esett a padlóra, és a zárva maradt ajtó látszólag megdőlt, ahogyan a hím elveszítette az egyensúlyát. Ezzel egyidőben hangzott fel a kis nőstény sikkantása és Ettoin, az idősödő komornyik „Minden rendben, Kisasszony?” kérdése.

Shyara riadtan kapott az összecsukló hím után, s vállán átvetve Yzarr karját, megpróbálta megtartani a holt súlyt, hogy ne koppanjon akkorát az a makacs feje a padlózaton.

– Ettoin, segítsen! – szólt ki a lány, s hamarosan már ketten tartották a bolond ifjút. – Csak tegyük az ágyra – szuszogott Shyara, és miután sikerrel jártak és meg is köszönte a másik segítségét, újabb feladatot osztott ki az idősödő hímnek. – Hozzon ruhát neki, és ha megkérhetem, a vacsoránkat se felejtse el. A hímek meghülyülnek, ha éhesek; bízom benne, hogy az úrfi viselkedése is csak ennek tudható be – osztotta meg keresetlen véleményét a komornyikkal, habár kevés reményt fűzött ahhoz, hogy jóllakottan kezelhetőbb lesz majd Yzarr.

Ezt hallva a hisztis örökös felháborodva horkantott. Nem csak éhesen van meghülyülve, legalább is az itt élők szerint, hanem teli gyomorral is. Mégis, mit vártam… Rab vagyok a saját házamban… Majd egy csettintésre kinyílik minden ajtó… Arcára egy üres, semmitmondó maszkot erőltetett, bár kedve lett volna ordítani a fájdalomtól, de büszkesége és neveltetése nem engedte.  A máskor igen érzelemkifejező tekintet most üresen meredt a padlóra. Ettionba kapaszkodott jobban, igyekezett nem terhelni a súlyával a nőstényt. Levegőt?! Ugyan… nagy erőfeszítések árán, de azért kapott.

Miután Ettoin távozott, Shyara felkapta a vékony takarót, melyet Yzarr sikeresen földre küzdött, s átvetette azt a hím ágyékán. Zavarba hozta a másik meztelensége, és nem volt kíváncsi efféle khm… részletekre, bár az adott pillanatban a hímre sem. Ám sajnos egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy panaszkodni legyen idejük, és a kis nőstény sem akarta tovább húzni Yzarr szenvedését.

Kelletlenül ült le az ágy mellé, s görcsoldó kenőcsbe mártott kezeivel nekilátott kimasszírozni Yzarr lábát. A sebek közelében óvatos volt, ám ahol nagyobb, sérülésmentes testfelülethez ért, bizony dühödten gyúrta a fájó izmot. Összeszorított fogakkal, csak saját kezeire fókuszálva dolgozott, miközben magában forrongott.

Ostoba, idióta! Mit képzel, mi vagyok én, a dadája? Hogy viselkedhet ennyire felelőtlenül?! Átkozott helyzet, miért nem bírt nyugton maradni az ülepén? Látni sem akarom őt, nem hogy az izmait gyúrogatni! Erotikus masszást nem kíván az úr, netán? Kínjában felhorkantott, s bosszúsan abbahagyta a mozdulatot, míg összeszedi magát. Kétségbe volt esve, gyűlölte az egész helyzetet, amibe kényszerítették, de tudta, hogy nem ellenkezhet. Tennie kell a kötelességét, ha nem akar bajba kerülni. Ám hiába, ettől még nem lett jobb kedve, s orcájának sötét foltjai sem tűntek el. Még maga sem tudta eldönteni, miért égett az arca – szégyen vagy zavar okozta? Csak remélni tudta, hogy Yzarr a dühnek tulajdonítja majd pirulását, s nem teszi szóvá, ha majd szóhoz jut végül.

Hangosan zihált, miközben az ágyra fektették. Mondhatni megadóan tűrte, hogy leterítsék rá a lepedőt. Felhördült, amikor a hideg kencét megérezte magán, s fel is háborodott

–  Mégisssh, mit képzel?! Csak, hagyjon magamra! – felháborodása eltompult a fájdalmas szuszogás közben Kegyetlen volt vele a nőstény, érezte mit művel, amint sérülésmentesebb területhez ért, látszólag, dühödtebben folytatta a gyúrást, mint addig valaha. A hímnek fájt a bánásmód.

Shyara nem vett róla tudomást a tiltakozásról, hiszen így is nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy képes legyen látványos düh vagy éppen tiltakozó könnyek nélkül érinteni Yzarrt. A hím parancsát túl szívesen teljesítette volna, így inkább próbálta nem meghallani.
 – Majd elmúlik! – folytatta Yzarr. Előbb-utóbb biztosan. Nem tűrte, hogy így ellássák, rühellte és a pokol legmélyebb bugyraiban is szívesebben mártózott volna meg, mint hogy itt feküdjék magatehetetlenül. Mint egy sértődött gyerek, úgy húzza fel az orrát s emelte fel a tekintetét srégen az ágytámla irányába, a táncoló gyertyalángot tüntetve ki a figyelmével.

– Az Istenekre! – hördült fel, mint egy tehetetlenségre kárhoztatott vadállat, és a paplanba csapott a nősténnyel ellentétes oldalon. Dühösen meredt az ápolójára, aki azonban összerezzent a hirtelen mozdulattól, és megrettenve húzódott hátrébb. Tágra nyílt, violaszínű szemekkel meredt a hímre, majd végül összeszorított ajkakkal, de szót nem szólva csapta rá a kenőcsös tégelyre a tetejét, s felpattant a székről. Az ablakhoz csörtetett, s ajkába marva tartotta vissza a kikívánkozó düh hangjait. Ha a hímnek nem tetszett az ellátás, hát oldja meg maga, Shyara így is saját tűrőképességének határát feszegette, s úgy döntött, nem próbál tovább árral szemben úszni. Legalábbis aznap már nem. A hím viselkedése megijesztette, kissé sértette, fel is dühítette, érthető hát, hogy egy kis távolságot akart tőle.

Egyáltalán nem lepte meg a nőstény menekülése a hímet, még örült is neki, így legalább a kínzás abba maradt. Méghogy gyógyító, kínmester az igen... jobb felvigyázót nem is választhattál volna anyám, csak úgy süt róla a jóindulat... Szótlanul fordította el a fejét az ajtó irányába, még az is sokkalta érdekesebb időtöltés, mintha egy idegbajos nőstényt nézne. . Talán túl messzire ment, túl akaratos lenne? Igen, azt tudta magáról, hogy a múltja rossz irányba változtatta őt, és sokak szerint alávaló lator, semmi több… mégis volt, aki ennél többre tartotta őt, és az az ember nő elérte, hogy gyengédebbé és figyelmesebbé váljon. De az effajta kedvességet rajta és húgán, Yazirán kívül fajtája béli nősténynek nem tudta és nem is akarta megmutatni.

Fáradtan ejtette hátra a fejét és hangosan fújta ki a levegőt a tüdejéből. Még most is az az érzelemmentes maszk volt rajta, rideg és távolságtartó, a tekintetéből közel s távol senki sem tudta volna kiolvasni, hogy mi nyomasztja, bár a viselkedése az már igazán elárulhatta volna még a legbutább éjjárók is, hogy nem szívesen van itt a hím.

– Nem válaszolt a kérdésemre, mit keres itt, ha elvileg a szabad akaratából van itt? – kérdezte ismét a nőstényt. Shya, bár távolságtartóan és visszafojtott dühtől mélyebb hangon, de ezúttal válaszolt.

–  Azért vagyok itt, mert a felkínált lehetőségek közül ezt választottam, így hát mondhatjuk, hogy az adott szavam, saját döntésem köt ide. Ám képzelheti, a többi lehetőség mennyire lehetett kecsegtető, ha ez volt a „legjobb” – felelte.

– Én mint „legjobb” választás… – utánozta a nőstény hangját Yzarr és felhorkant. Vajon, mit tett, hogy engem érdemelt ki? Nem szolgáló, ez már biztos. De neki engedelmeskednek a szolgák! – töprengett, ám közben közeledő lépteket hallott, hát az ajtó felé pillantott, ismét. Ettoin tért vissza a kért holmikkal. 

– Itt a ruha és egy mosdótál. Előbb mosakodjon meg az Úrfi, aztán öltözzön fel és ehetnek is. – Eközben két szolgáló lepakolta az ételeket az asztalra. Yzarr felélénkülve figyelte a mozdulatokat, és azt, milyen elővigyázatosan kerülik el az ágyát. Éles szemmel keresett bármi eszközt a szolgálókon, amit felhasználhatna majdani szökéséhez.

–  Anyám mikor óhajt beszélgetni velem? – kérdezte a komornyiktól, miközben egy paravánt húztak el az ágya előtt. Egy kisebb dézsát tettek a földre, ami fölé tartják majd őt, hogy kimossák a véres verítéktől csatakos haját.

Percekkel később erős karok fektették vissza az ágyba. Egy könnyű, fekete vászonnadrágot kapott s egy lezserebb selyem inget, semmi gomb és mi egyéb nem volt rajta, egyszerű, hogy ne vérezhesse össze a drágább darabokat. A feje vizes volt, a nyakában pedig egy törölköző pihent, a komornyik nem kímélte, megpucolta hímet rendesen. Ám Yzarr ezúttal megadóan tűrte a ceremóniát.

– Így! – nézett végig elégedetten a művén Ettoin. – Az anyja most már bármelyik pillanatban meglátogathatja. A paravánt eltolták és Yzarr elébe helyeztek egy etető asztalt, amit az ágyban evésre szoktak használni.

– Nagyszerű! – morogta az orra alatt Yzarr. Nem lesz könnyű meditálnia,  hogy feltöltődjön egy kis energiával s mágiaval is, hiszen teljesen kimerült a harc közben. S most a testét is jobban lekötötte, hogy összefércelje magát. 

Míg Ettoin Yzarral volt elfoglalva, Shyara próbált még egy kis energiát összekaparni magába az este hátralevő részére, így nem vette észre, hogy Yzarr elcsente az egyik sietve pakolászó szolgálólány hajtűjét.

A szolgálók neki is hoztak vacsorát, melyet az asztalra raktak le, ám a kis nőstény túl feszült és kedvetlen volt ahhoz, hogy sokat egyen. Csak ült az asztalnál, s piszkálta az ételt. Evett pár falat krumplit, ám az előre felvágott sült húshoz nem nyúlt.

Yzarr döbbenten vette tudomásul, hogy egy teljesen felaprított húst, zöldségeket és tört krumplit kapott. De evőeszközt?! Azt bezzeg nem! Gyűlölködve meredt az ajtóra, miközben megfogta a nyakában levő törülközőt és megdörzsölte a fejét, hogy ne legyen annyira nedves az a félhosszú kócos rengeteg, hiszen a mosakodás csak megtisztította, nem fésülték ki a haját. Még azt is féltik tőle… vagy önmagukat a hímtől? Nem tudta, hogy melyik eshetőség a jobb.

Az evéshez is csak akkor kezdett hozzá, miután látta, hogy a nőstény nem esett ájultan össze az asztalnál, bár tudta, hogy a mérgeket utólag is bele lehet csöppenteni az ételbe.

Miután a szolgálók távoztak, Yzarr törte meg a csendet.

– Látta már a jövendőbelimet? Egy vén csoroszlya? Egy ártatlan gyermek?! – kérdezte dühösen a nősténytől. Mivel Shyara úgy sejtette, a hím dühe nem felé irányul, pusztán a helyzet miatt haragos, ezért nem vette a szívére a hangnemet.
– A külsejét felmérni nem tudom; majd ha más nem, legkésőbb az esküvő napján megítélheti maga. A korát tekintve fiatal, de már nem gyermek, így ne aggódjon, felnevelnie már nem magának kell – válaszolta higgadtan, majd eltolta magától a tányért.

– Helyes… – Yzarr örült, hogy nem neki kell pesztonkát játszania, de nem is szándékozott addig maradni, amíg megtudja. Csak el akarta hitetni, hogy maradni fog. Ha már így alakult. Shya kérdőn pillantott a hím tányérjára, és mivel Yzarr majdnem mindent eltüntetett róla, ezért megengedett magának egy kérdést.
– Éhes még? Ha kívánja, ezt is megeheti – mutatta fel érintetlennek látszó tányérját a hímnek, s csak remélte, hogy gesztusát nem holmi sértésnek fogja majd fel a másik, a feltételezett – szolga-úr viszonyból adódóan, hanem inkább örömmel veszi. De persze Yzarrnál nem lehetett előre tudni.

A hím lassan rágott meg minden falatot és éppen az utolsót vette a kezébe, persze mócsingos, ragacsos volt, hiszen kézzel evett mindent, mégis érdeklődve fordult a nőstény felé. Nem igazán törődött azzal, hogy egy falatot sem evett a másik.

– Megágyazhatott volna a disznó ólban is Anyám, ha már csak így ehetek… - morogta az orra alatt a hím. Bosszantotta, hogy semmi vágóeszközt nem adtak nekik, és hiába vágták fel mindkettejüknek a húst, attól még haragudott. Hogyan fog így megszökni, igazi fegyver nélkül? Eközben elfogyasztotta az utolsó falatot is a saját tányérjáról.

Kopogás nélkül nyílt ki az ajtó s lépett be azon Ibreath Themar, a Nagyasszony, négyfős kíséretével.

– Magunkra hagyhatsz, Lányom! – intett a ház Úrnője, mire Shyara bólintott, ám előtte még odaadta a hímnek a saját tányérját. Yzarr csöndben temetkezett az ételbe, ám nem sokáig bírta szó nélkül anyja jelenlétét.

– Jó újra látni téged, Anyám! – szólalt meg minden öröm nélkül a hím, ha valaki figyelt is a hím hangjára, érezhette belőle a maró gúnyt és lenézést. Az ifjú nőstény már kívül járt az ajtón, mikor a kint állókkal együtt egy hangos csattanást hallott.  Shyara el tudta képzelni, mi okozhatta.

– Ne merészelj megütni velem még egyszer ilyen hangot! – szólt semleges hangon a Nagyasszony. – Ezt neked hoztam, idd meg! Jobban leszel tőle – enyhült meg a hangja egy kissé. Bor volt, legalább is látszatra. Yzarr gyanúsan pillantott körbe az őket körülvevő őrökön és végül a tekintete az anyján állapodott meg.

– Mi lesz, ha nem iszom meg? – kérdezte. Ennek hallatára az anyja arcán egy fáradt mosoly suhant át, majd intett az őröknek, hogy fogják le a fiát. Az ajtón túlra hangos csörömpölés hallatszott, majd dulakodás hangjai, ahogyan Yzarr  öléből a földre esett Shya tányérja, és a hím megpróbált szembe szállni a harcosokkal. 

A folyosón tanácstalanul ácsorgó kis nőstény ennél a pontnál döntött úgy, hogy jobb, ha nem hallja a folytatást, és sebes léptekkel sietett el a szobája felé.

Odabent Yzarr minden végtagjára jutott egy harcos, hogy lefogják, míg az anyja szinte már közönyösen kifeszítette a száját és leerőltette az italt a hím torkán. Tényleg bor, de biztos más is volt benne, ha ennyien kellettek ahhoz, hogy belé diktálják az italt.  Miután elengedték a hímet, az első dolga volt, hogy a legközelebb álló figyelmetlen őr torkába szúrja a hajtűt, majd pedig hála az adrenalin löketnek, az anyja után vetette magát, akit hátulról ölel át. A véres hajtűt a nőstény szívéhez tartva szólalt meg erőlködve. A hófehér ing véres volt már a haldokló harcos vérétől, aki most az ágy túloldalán vívta a haláltusáját.

– Úgy, most szépen adtok alám egy lovat. El… elmegyek! – Yzarrnak nem tűnt fel, hogy akadozott a beszéde. Azzal sem törődött, hogy az imént már úgy megerőltette magát, hogy összeesett.

– Úgysem jutsz ki a házból! – szólalt meg a Nagyasszony olyan szenvtelen bizonyossággal, mint aki tudja, hogy igaza is van. Kinyílt a bejárati ajtó és a megtorpanó szolgáknak a nőstény intett a fejével, hogy hagyják őket kimenni. 

Yzarr aprót rázott a fején, s araszolva tették meg az utat ki az előtérbe, ahol még néhány harcos és a komornyik is várakozott. Nem látta be az egész fogadó csarnokot, forgott körülötte a világ. A lépcső tetején levő hatalmas festményt sem látta, erősen szuszogott, de a keze a világ minden kincséért sem ingott volna meg, amellyel az anyja szívének tartotta a hajtűt.

– Miért - kellett - ezt - megint?! – suttogta erőtlenül, és a következő pillanatban a kis gyilkoló eszköz hangosan koppanva érkezett a márvány padlóra. Yzarr teste pedig hamarosan már az Asszonyság karjaiban pihent. Idilli kép lett volna, ha a hím nem a belédiktált altatónak köszönhette volna szendergését.

– Vigyék fel a szobájába, de öltöztessék át, és takarítsák fel ezt a szobát. Valamint kötözzék le az ágyába! – adta az utasításokat a Nagyasszony.  Később mindenki fülébe eljutott, hogy semmilyen, de semmilyen eszköz nem kerülhet a hím közelébe. Altatót kapott, hogy addig se ficánkoljon, s a ház népének nyugta legyen. A kis gyógyító nőstény így addig is nagyobb szabadságot kaphatott, bár ez nem jelentette azt, hogy nyugalom is jutott neki.

Karjait maga köré fonva futott végig a folyosón, ám a rövid dulakodás hangjait nem tudta kizárni, s csak mikor becsaphatta maga mögött a szoba ajtaját, akkor csendesült el végre minden körülötte.

Az Istenekre… mennyire gyűlölheti a házasság gondolatát, ha ennyire hevesen tiltakozik ellene! – nyögött fel, s elszörnyedve gondolt bele a hím helyzetébe, miközben leült a fésülködőasztalához. Ám a kefére pillantva elment a kedve a piperézéstől, pedig máskor megnyugtatta az, ha a haját fésülhette.

Szerencsétlennek még fésűt sem adtak… – gondolta, s mivel túl sok dolog zsibongott a fejében, kelletlenül elővette a naplóját. Éveken át írt, de mint az nagy bánatára utólag kiderült, húga, Noria rendszeresen olvasta az oda leírt gondolatait. Így jutott atyja tudomására az is, hogy Zeron és közte több van, mint ismerősi viszony és néhány, véletlen szülte találkozás. Most azonban a Themar birtokra érve első dolga volt néhány papírlapot és egy kis tintát kérni, hogy ha más nem, így tudja levezetni a feszültségét.

„Tele van sebekkel, ájultan hozták, nagy nehezen összeférceltük, s azóta még egyszer elájult. Hogy fér bele ennyi energia? Miből merít erőt a lázongásához? Hogy bírja?!” – vetette papírra első gondolatait, majd visszaolvasva megcsóválta a fejét.
 „Na jó, kezdjük elölről. Nehéz elhinni, de... egek! Több mint egy tucat harcos kellett ahhoz, hogy képesek legyenek hazahozni. Hogy mit gondolok a családtagok közötti szeretet és kedvesség ezen megnyilvánulásáról, azt inkább nem írom le, idegenként nincs jogom megítélni az ő szokásaikat. Az viszont tagadhatatlan, hogy véres egy belépőt produkált.

A viselkedése szörnyű, árad belőle a dac és tiszteletlenség, és nem tudom, a kötelességtudatról hallott-e már. Kellemetlen, hogy nekem kell ápolnom. Nagyon heves, néha alig bírom visszafogni magamat valami igazán udvariatlan gesztustól!
Pedig nem kellene ujjat húznom vele. Hirtelen haragú, már ha a kitartó, gyilkos bámulást nem vesszük figyelembe, emellett igen erős. ”

A kis nőstény eddig jutott az írásban, mikor kopogtak, majd válaszára Ettoin lépett be. Shyara érdeklődve nézett a komornyik felé, majd óvatosan feltette az őt foglalkoztató első kérdést.

– Mi történt, miután eljöttem? – Kissé félt a választól, de végül úgy döntött, nem árt, ha tud róla.  Ettoin kis ideig töprengett, vajon mennyit mondjon el, majd végül röviden vázolta Shyarának, hogy az úrfi megölt egy őrt, s édesanyját túszként használva kívánt lovat szerezni a szökéshez, ám ne aggódjon a lány, Yzarr most már alszik, és a mellette lévő szobában fekszik, ha esetleg látni kívánná. Ez utóbbit lehetőséget Shyara fejcsóválva utasította vissza, majd Ettoin távozása után pár szót még a papírra írt.
„Megtámadni a saját anyját?!”– Elszörnyedését két erőteljes aláhúzással is kifejezte, majd fiókjába rejtette a füzetet, s eddig kontyba fogott fonott copfját leengedte. Kicsit még téblábolt, majd végül mégiscsak átosont a másik szobába. 

Ettoin ugyanis nem felejtette el megemlíteni neki, hogy megér egy pillantást a nyugodt hím látványa.