Második fejezet - Az Örökös

A több részre osztott város nyüzsgött az élettől, függetlenül attól, hogy a

nyomornegyedben vagy a gazdagok kertjei között volt-e a járókelő.

Súlyos vasalt paták dobogása hallatszott, horkantás majd csend. Közel s távol csak a patkányok és az egerek neszezése s kutyák ugatása, ablaktáblák csikorgása hallatszott. A helyet köd borította, nyaranta a közeli tó vizéről felkúszott az utcákra s még baljóslatúbbá vált tőle a város jó néhány része.

Egy árnyék suhant át az utcán. Egy karikázó kisgyerek elhallgatott, figyelte, ahogy a játéka elgurul, miközben az árnyékkupac felmászott az egyik alacsonyabb ház tetejére, a gyermek pedig megriadva elrohant. Szajhák búgó kacagása hallatszott, ahogy kellették magukat a reménybeli kuncsaftnak, az árnyék pedig a ház tetején lapulva végigpillantott az alatta elterülő városrészen. Megvető fintorra húzta az ajkát az arcát takaró sál mögött.

Az egyik rejtekhelyére igyekezett. Több eldugott helyet tartott fenn, ahol az esetleges megbízói utolérhették őt írásos igényükkel és az arra szánt pénzösszeggel. Már mindenhol járt, kivéve azt a házat, ahova most tartott. Egy kőből épített árvaház ereszén át felmászott a tetőre. A bentiek sírása hallatszott, s a dajkák fáradt-csitító hangja, altató éneke is belekeveredett a zsivajba. Az árvaház tornyáról átugrott egy alacsonyabb, lapos háztetőre, kigurulta az esést, majd tovább futott a tetőgerendán. Léptei könnyedek voltak, még a macska is az utolsó pillanatban vette észre, ha már a grabancát fogta.

Átegyensúlyozott egy vékony pallón, majd hirtelen leguggolt a túloldalt, mintha épp a csizmáját tisztította volna meg. Azután fesztelenül leugrott a piactér förgetegébe, és néhány lépés múlva már el is vegyült a tömegben. Az utcai járókelők közül nem egy hasonló színű csuklyás köpenyt viselt, csupán a magasságával tűnt ki közülük, de ez sem szúrt igazán szemet senkinek.

Elcsent egy almát az egyik dölyfös árustól, majd észrevétlenül elhaladt egy vaskos derekú, feltűnőre festett dáma mellett, s könnyedén megfosztotta az erszényétől. Két gajdoló, jó kedélyű részeg majdnem neki tántorodott, de eltáncolt előlük, csak hogy kevés híján a városőröknek ütközzön. Egy pillanatig akaratlanul kerülgették egymást, majd egy megkésett sikoltás hasított a zsivajba.

– Tolvaaaj!

Mély, bariton kuncogás hallatszott a csuklyás alaktól, s az ezüst íriszek csibészesen tekintettek a feléje mutogató asszonyra, hát sietősebbre fogta a lépteit, majd úgy tett, mint aki elbotlott. Eltűnt az egyik fűszeres kosár mögött, kicsit odébb kúszott, majd amikor az őrök elrohantak mellette, ő az ellenkező irányba szaladt.

Hamarosan a nemesi negyedbe ért, hát leemelte fejéről a csuklyát, felfedve hófehér sörényét, ám az arcát továbbra is takarta a sállal, csupán sötét homloka látszott ki, így a szembejövők láthatták, hogy sötételffel, éjjáróval van dolguk. Nem is akadt senki, aki megpróbálta volna kizsebelni. 
Eleget szórakozott, ideje volt hazamenni. Füttyentett, mire ismét felhangzott a vasalt paták dobogása, s egy ébenfekete mén vágtatott elé. Felszállt az állat nyergébe, majd ügetésbe fogta a jószágot. Meg kell tudnia, mi a következő megbízása, s ezt csak a rejtekhelyének nyugalmában tudta megtenni.

A lovat jó pár utcával arrébb, egy közeli istállóban szállásolta el. Lecsutakolta az állatot, ám amint lekefélte a szőrét, visszanyergelte. Jobb szerette, ha az állat mindig menetkészen várja, vagy elébe jön.

A házikójához indult, pontosabban a szomszéd telekhez, s onnan mászott át a saját ablakához. Az ajtón keresztül sosem közlekedett, azt a betörőknek és illetéktelen behatolóknak tartogatta az előkészített csapdákkal együtt. Megtette a szobájába egyszersmind az irodájába vezető utat, és végig pillantott a berendezésen. Minden ott volt, ahol hagyta, kivéve egy dolgot: tekintete megakadt az íróasztalán heverő levélen.

Húgocskám! – dobbant meg a hím szíve boldogan, hiszen rajta kívül csak a lányka tudott erről a helyről. Beleszimatolt a levegőbe, s valóban a húga illatát érezte csak, hát megnyugodva csukta be maga mögött az ablakot, majd köpenyét a fotelje háttámlájára dobta, s leülve kezébe vette a levelet.
Ha itt jártál, miért nem vártál meg? – töprengett, majd félresöpörte a kérdést. Mindegy, a közeledben vagyok, bármikor eljöhetsz hozzám.

A hím ezután szemügyre vette a testvére írását, lehúzta az arcáról a sálat és láthatóvá vált halvány mosolya, melytől markáns arca szelíd, kisfiús ábrázatot öltött. Ám mosolya hamar lehervadt, s dühös-csalódott morgás hagyta el a torkát, hiszen a levelet az anyja írta. A merénylet, amelyet elkövetett ellene a testvére, feldühítette. A levelet egy csettintéssel lángba borította, s a mellette levő tálcára hajította.

A mágikus tűz addig égett, amíg a hím úgy akarta, ő pedig merev arccal figyelte, hogyan hamvad el a levél. A tűz fénye koránt sem volt olyan éles, mint a tekintetéből áradó gyűlölet. Tudta, hogy megváltozott a felállás. Felkönyökölt a fotel karfájára, s az öklére támasztotta az állát, a mutató ujjával pedig a halántékát masszírozta. Ajka penge vékonyra húzódott a dühtől: költöznie kell, mégpedig minél hamarabb. Körbepillantott a szobájában. A sarkokban ládák álltak, pontosan a gyors költözés és mihamarabbi helyváltoztatás lehetősége érdekében.  

A hím felkelt a fotelből, s lesietett a pincébe. Ott szokott edzeni, s most rá is fért, hogy levezesse a feszültségét, még mielőtt elkapná a harctéri hiszti, s neki menne egyenesen a háznak, vagy a húgának. S tudta jól, hogy a lányka nem érdemelné meg a haragját. De az, hogy itt volt a levél, azt jelentette, hogy tudnak róla, vagy ha nem, hát már csak idő kérdése.

Mivel vehetted rá, anyám, hogy eláruljon?! – Dühösen öklözött az egyik zsákba, majd félmeztelenre vetkőzött, s addig püfölte a zsákot, amíg karizmai már remegtek a megterheléstől. Gondolatban egy gyűlölt, fiatal leány arcát látta a zsák helyén, s belső, gyűlölet hajtotta ritmusra, egyformán halálos erővel öklözte.

Theresa, te átkozott ribanc!

Napfelkeltéig edzett. Felüléseket végzett, majd függeszkedett; ki akarta meríteni magát, mígnem verejtékben úszik a teste, és kellemesen elzsibbad. Csak egy pillanatra állt meg, hogy hátra simítsa vállig érő, hosszú haját az arcából, majd folytatta a gyakorlatokat. Harcos volt, kiskorától annak nevelték: nem tunyulhatott el.

Levezetésként nyújtással egybekötött meditációs gyakorlatokat végzett, próbálta megtisztítani az elméjét a levél első két sorában látott szörnyűség, a „házasság” rémképétől.

Legvégül, valamelyest csillapult haraggal és feszültséggel, forró fürdőt vett, s déltájban elment lefeküdni. Aludni akart pár órát, mielőtt összepakol, s elköltözik. Nem tudta, hogy tervét előbb halogatni, végül feladni kényszeríti őt az élet.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

[Hét nappal később, a Themar Birtokon]

Cirka háromfős csapat érkezett a birtok területére. Az őrszemek már jelentették, hogy az Örökös érkezik, s nem is akárhogyan. Suttogták már az egész házban, hogy az Úrfi végzett az elébe küldött osztaggal, hiszen nem válaszolt az anyja levelére, s az osztagból s csak két harcos visszatértéről kaptak hírt. Szerencsére az a kettő viszont sikerrel járt.

A hóhajú utód a hintó bársonyos ülésén feküdt, s fejjel lefelé bámulta az elsuhanó tájat két ájulás között, bár ettől is szédült. „Egek, már megint visszavisznek oda!” – gondolta elkeseredetten.  Feltámadt hányingerét nem fukarkodott megosztani fogva tartóinak egyikével sem. Szégyen, hogy eljutott idáig. Pedig azt hitte, mit hitte! remélte, hogy minden köteléket megszakított a családjával és nem kell visszatérnie ide, ahol gyermekkorának java részét töltötte. De az sosem fordulhat elő többet. Nem és nem! Nem házasodik, ha bele is fog rokkanni.  Sípolva vette a levegőt. Gyanította, hogy eltört néhány bordája és a folytonos ájulások és hányinger arra utalt, hogy agyrázkódást is kaphatott. 

– Anyám azt is mondta, hogy meg kell ölnötök, ha nem jövök? – morogta az orra alatt, összeszorított

fogakkal.

– Nem. Ha nem jön a saját lábán, akkor élve, de lehetőleg cselekvésképtelenül vigyük az Asszonyom elé, ezt parancsolta – szögezte le a vele szemben ülő hím, aki biztos távolságra húzódott az Úrfi távozó ebédje elől. Nem érdekelte, hogy a csizmája orra koszos lesz, csak a ruháját szerette volna tisztán tartani, ha már a haja véres lett a koponyáját ért vágástól. Ami azt illeti, az Úrfi pengéje az életfonalát is elvághatta volna, nem csupán a haját, így különösen hálás volt a sorsnak, amiért több csapásra már nem telt az ifjú örökös erejéből. 

Egyedül csak az adott némi jókedvre okot a hintóban fekvő Yzarrnak, hogy a Menedékén rajtaütőkből öt a saját készítésű csapdáin akadt fenn, négyet ő maga tett harcképtelenné, és egykori bajtársának, Doreannak is ellátta a baját, mielőtt teljesen kimerült volna, s ez a kettő esélyt kapott arra, hogy elfogja őt. Mondjuk, ők sem voltak rózsásabb helyzetben, mint jómaga. A bakon ülőnek például a az oldalát vágta meg, s a lábát is megrúgta, így biztos volt benne, hogy napokig sántítani fog.

– Siess már, Merzgal, a végén még elvérzik! – kopogtatta meg a  kocsi tetejét a megkurtított hajú harcos.

– Nem… akarok… oda… vissza… menni… – suttogta erőtlenül Yzarr, miközben fájdalmasan visszatornászta magát ülő helyzetbe. Nem kellett volna. Megszédült és nagyot koppanva érkezett volna a hintó padlójára, ha az őr nem kapja el, s támasztja vissza a hát támlának.

– Megint elájult! Siess, kifutunk az időből!

A bakon ülő újra a lovak közé csapott. Ha az örökös meghal, akkor vele mennek ők is, ezt tudták jól. Semmit sem ért a többi katona élete, ha hagyják meghalni a Themar vérvonal fejét.

Kegyetlenül meghajtotta az állatokat, amik habzó szájjal és patakokban folyó verítékkel tűrték a megpróbáltatást. A Themar család címerét viselő hintó végül szélsebesen gurult be a birtok kavicsos útjára.

– Minek tervezték ezek ilyen hosszúra a bekötő utat?! – kiáltott hátra Merzgal kétségbeesetten a társának. A nyitott, kovácsoltvas kapu arról árulkodott, hogy jövetelükre már számítanak, és ennek örült, de ettől még nem lett rövidebb a hófehér kövekkel kirakott út.

– Gyógyítót, felcsert! Az Úrfi súlyos állapotban van! – rikoltotta, amint hallótávon belülre értek. Leszökkent a bakról, és már nyitotta is az ajtót, bár a hintó még gurult egy kicsit előre.

Amint tudták, Fireath-szal kiemelték az alélt örököst. Az egyikük a hóna alá nyúlt, a másikuk a térdei alatt emelte meg a súlyos, öntudatlan alakot. Több sebből vérzett s az arca is fel volt puffadva, bizonyára ott is eltört pár csont.

– Gyorsan! – A két harcos igencsak aggódott, hogy élve szállítsák le a kezeik között tartott hímet. Vajon az Asszonyság miért nem küldött gyógyítót is velünk? - gondolta neheztelően Fireath, de az asszony hanyagságát nem tehette szóvá, így választ sem kapott. Nem csak az Úrfi életéért aggódott, hanem a sajátjáért is, és jobbak lettek volna az esélyeik, ha már a kocsiban ülve stabilizálhatták volna Yzarr állapotát.

– Segítsetek! – vakkantotta Merzgal az elébük érkező szolgák felé, mivel véleménye szerint túl lassan haladtak. A kezeik közt tartott ifjú hím jobban járt volna, ha hagyja magát leütni még a verekedés elején, de így, hogy ellenállt, alaposan elbántak vele, mire a kimerültség és vérveszteség legyűrte. Ruháját és bőrét vágások és vérfoltok tarkították, a mellvértje is átszakadt, s a máskor obszidián bőr most riasztóan sápadtnak és idegennek hatott a békés éjszakai környezetben.

– Yzziikééééém! – hallatszott egy idős nő kétségbe esett sikolya, mely kirángatta a sebesültet a jóleső kábulatból. Yzarr, mivel megfogyatkozott erejéből többre nem futotta, szemforgatással reagált a felhangzó becézésre, majd sietve visszaadta magát az önkívületnek. Bármit, csak nagyanyjával ne kelljen találkoznia.

A szolgálók gyógyítóért kiáltottak, a két harcos pedig továbbra is feszülten, néhány lépés távolságban követte az ájult hímet és cipelőit. A hazahurcolt rokont végül az egyik, külön a számára előkészített földszinti szobában szállásolták el. A szoba nagyját egy ágy és nagyobb asztal foglalta el, ez utóbbira fektették fel a hímet, majd Trenil, Elri’Ath fél-elf gyógyítója kitessékelt mindenkit, kivéve két nőstényt, akik már korábban odabent várakoztak. Az odakint oly hangosan sápítozó nagymama távozásáról külön gondoskodtak.

A szigorú arcú Nagyasszony kulcsra zárta az ajtót, majd a kulcsot továbbra is magánál tartva pillantott végig a fián. Arckifejezése öntelt elégedettségen túl nem árult el többet róla.

Az ifjú nőstény érdeklődve figyelte a sérültet. Nem a hím érdekelte, pusztán sebeit kívánta lajstromba venni, melyekből szép számmal akadt. Mivel nem értett a fegyverekhez, a páncélzat eltávolítását Trenilre és a Nagyasszonyra bízta, s csupán akkor kezdett el segíteni a többieknek, mikor már a ruháitól szabadították meg a hímet. A sebek így, hogy nem takarta semmi szövet azokat, rosszabbul néztek ki, mint amire a lány számított. Gyomra kissé háborgott, ám neveltetése nem engedte, hogy ezt kimutassa.

Erőt vett magán, s az ágy melletti éjjeliszekrényre készített tálcához lépett. Azon különböző eszközök hevertek kikészítve: bőrvarrótű és cérna, olló, kötszer, és egy lavór víz. Tiszta kendőt vett a kezébe, s a gyógynövényes vízbe mártott kendővel nekiállt kitisztítani a láb sebeit. A gyógyító eközben Yzarr mellkasán és törzsén található vágásokkal foglalkozott.

Mormolás hallatszott, majd a mágia jellegzetes illatát érezte, ahogyan a legveszélyesebb seb vérzése elállt, s a vágás szélei összébb húzódtak.

Shyara tudta, mire számítson. A Nagyasszony meghagyta nekik, hogy nem szabad tökéletes állapotba hozni a fiát – nem mintha erre egyetlen varázslat elegendő lett volna -, csupán az életveszélyt kerüljék el, s természetesen lássák el a felületi sérüléseket is, ám gondoskodjanak a hosszú lábadozási időről. Mindenki tudta, hogy az ifjú mily hevesen tiltakozik a hazatérés ellen, s a jócskán megfogyatkozott csapat Yzarr harci képességeiről is tanúskodhatott. Egészségesen esélyük nem lett volna egy helyben tartani a hímet, ebben az állapotában azonban még a szoba ablakait sem csukták be. A rácsos ablakokon keresztül akkor sem tudott volna menekülni, ha ereje teljében van, de sebei garantálták, hogy egy jó ideig felkelni se legyen képes, nem hogy távozni.

Miután a Trenil végzett a mellkassal, az ifjú nőstényre bízta a sebek összevarrását. Shyara kézmosás közben hallotta a nagyasszony szavait.

– Drágám! Maradj mellette, miután végeztél. De előtte, minden szúró-vágó eszközt ki kell pakolnod a helyiségből, ehhez segítségedre lesz az egyik szolga. Szabadon járhatsz-kelhetsz, de a biztonság kedvéért egy őr áll majd az ajtó előtt – Ibreath - vagy ahogyan Elri’Ath és Shya is hívták maguk közt: a Hárpia - elfordult, hogy a tapasztaltabb gyógyítóval váltson néhány szót, így a lány nekiláthatott a feladatának. Öltései aprók és sűrűk voltak, tudásához mérten igyekezett úgy varrni, hogy a seb a lehető legszebben forrjon majd össze. A Nagyasszonyra és a többi zajra nem figyelt többé, munkájának szentelte figyelmét. Ha már feladatot kapott, úgy fogja teljesíteni, hogy abban ne lehessen hibát találni!

– Rendbe fog jönni – nyugtatta Trenil a Nagyasszonyt. – Súlyos volt a fejsérülése és néhány bordája is eltört, volt némi belső vérzése, de ezt is elállítottam, s a bordái is meg fognak gyógyulni, bár még érzékenyek maradnak egy darabig. A lábaival nincsen probléma, leszámítva a felületi sérüléseket és a ficamot. De ezeket majd a Kisasszony ellátja.

– Inkább öljetek meg! Talpnyalók! – suttogta erőtlenül az asztalon fekvő hím, s kezével suta mozdulatot tett maga fölé, majd elhallgatott. A közjátékra Sem Trenil, sem Ibreath nem figyelt fel. Nem izgatták most már magukat, hiszen végre itt volt, biztos kezek alatt.

– Rendben. Ha bármi probléma adódna, csak szóljatok a kint álló őrnek – rendelkezett a Nagyasszony, azzal magára hagyta a két gyógyítót. Trenil rögzítette Yzarr vállficamát, bekente egy szúrós szagú kenőccsel az összes olyan helyen, ahol ficam és húzódás gyanúja állt fent, majd Shyarára bízta, hogy gyolccsal kötözze be Yzarron a bekent testrészeket. Aztán lefektették az ágyra a hímet a két őr segítségével.  Az ágy mellett két szék állt arra az esetre, ha a később magához térő hímhez látogató érkezne, és valami csoda folytán a szükségesnél tovább maradna mellette.

Áldott sötétség és zsibbadás! Úgy maradnék még itt. Nem akarom látni, nem érdekelnek a hatalmi játszmáik, sem az az átkozott kényszerházasságuk! – gondolta Yzarr, majd hangosan is tiltakozott.

– Nem fogom! Nem megyek vissza oda! – Szavai rekedt köhögésbe fulladtak, majd hirtelen kipattant a szeme. Fájt mindene. Mintha egy mázsa búza lenne rajta, és csak nyomná egyre erősebben az ágyba. Tekintetével a plafont kezdte mustrálni. Fázott, érezte, ahogy összekoccannak a fogai, rég volt már ennyire ramaty állapotban. A feje oldalra fordult, s látómezejébe egy kancsó képe kúszott. Az kell neki, de most rögtön. Innia kellett, nem érdekelte, ha ott rögtön a nyakába önti is, de neki innia kellett. Nem bírt felülni, így a kezét nyújtotta, s úgy próbálta elérni az ivóvizet. Próbálkozása dühös morgásba fulladt, ernyedten ejtette vissza a kezét az ágyra. Érezte, hogy összefércelték és ellátták a sebeit.

– Ki kell jutnom innen! – suttogta az orra elé. Annyira kába volt, hogy észre se vette, hogy nincs egyedül. Minden erejét összeszedve nyomta fel magát az ágyon, de nyomban megszédült. Megadóan hanyatlott vissza a feje a párnára, és fordította el a fejét az ablak felé. Látta az enyhe szellőtől meg-meglibbenő fehér függönyöket, s azok mögött a fekete rácsokat. Rezignált sóhaj hagyta el az ajkát, és mozdulatlanul figyelte a lemenő Nap fényét.